NMFT/Hung.Ért. tartalomjegyzék/summary

Vissza a tartalomjegyzékhez
Hungarológiai Értesítő
Címlap

Könyvismertetések
Magyar néprajz
1989

Adomák és tanítómesék
Kriza János kéziratos hagyatékából Tiboldi István gyûjtése. Sajtó alá rendezte Mészáros József
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1988. 468 l

Az alcím kissé megtévesztõ, csak annak érthetõ azonnal és pontosan, aki tudja, hogy Kriza János folklórgyûjteménye elsõsorban nem saját eredeti gyûjtéseibõl, hanem segítõinek munkája folytán keletkezett. Kriza ösztönzött, válogatott, csiszolt és szerkesztett, abból, amit elküldtek neki. Tiboldi István (1793-1880) székely tanító, literátor, fûzfapoéta egyike volt ezeknek a munkatársaknak. Kézirata csupán egy ideig talált helyet Kriza hagyatékában, hamarosan átkerült Tiboldi neves történész tanítványa, Jakab Elek iratai közé, ott lappangott, míg Mészáros József rábukkant. Mészáros József részletesen beszámol hosszadalmas bevezetõ tanulmányában a gyûjtemény keletkezésérõl és sorsáról. Értekezik a Kriza-kutatásról, magáról Tiboldiról is, természetesen a publikált anyagról, melyet õ „népi humor"-nak nevez. A bevezetõ mutatja szerzõjének mikro-filológiai erényeit és kétségtelenül simul stílusában, elõadói modorában a gyûjtemény hangneméhez, ez azonban csak részben feledteti terjengõsségét, adomázgatását, a tárgyához gyakran alig vagy vitathatóan tartozó adatok emlegetését. Nem bizonyos, hogy szerencsés volt ebben a formában elkészíteni. A közreadott anyag az eredeti kézirat szinte teljes publikációja, 1230 adoma és 311 tanítómese. Nagyobb részét a folklorisztika „felnépi"-nek nevezi. Valószínû sok benne az eredeti folklóralkotás és a szerzõ bizonyosan saját fogalmazványa is. Ezeknek pontos szétválogatására azonban Mészáros József nem vállalkozott. Bizonyára ez a legjobb megoldás. Egyébként a szövegek sokat elárulnak arról, hogy a múlt század elsõ felében mi minden számított folklórnak.

Kósa László


Balassa Iván: A határainkon túli magyarok néprajza
Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 418 l.

A magyarországi néprajzi kutatás figyelme a hatvanas évek végétõl irányul egyre intenzívebben az ország határain kívüli magyar népcsoportok vizsgálatára, az ottani néprajzi kezdeményezések ösztönzésére, szakmai-módszertani segítésére. Ettõl az idõtõl kezdve mind gyakrabban bukkanak föl magyarországi etnográfusok és folkloristák az anyaországon kívüli, magyarlakta területeken, egyre erõteljesebbé válnak az ott dolgozó, nagyrészt amatõr néprajzgyûjtõkkel való kapcsolataik, és ekkortól egyre gyakrabban rendeznek Magyarországon különféle, a nemzetiségi néprajzi kutatások eredményeit megvitató tudományos tanácskozásokat (Békéscsaba, Debrecen, Eger stb.). Ezzel párhuzamosan természetesen a kisebbségi körülmények közt kialakult néprajzi kutatások is mind jobban megizmosodnak és az intézményesülés felé haladnak.

Az utóbbi egy-másfél évtizedben a magyarországiak mellett számtalan alapvetõ kiadvány született nemcsak a nagy helyzeti elõnnyel induló erdélyi magyar néprajzkutatók munkája eredményeként (hiszen ott a kolozsvári egyetemen végzett, szakképzett néprajzkutatók, ha nem is ideális körülmények közt, de mégis folytathatták a munkát rögtön a háború után!), hanem a sokkal mostohább körülmények közt, a szó szoros értelmében a semmibõl induló jugoszláviai és szlovákiai szerzõk tollából is. Mindehhez járult (vagy éppen ennek hatására jött létre) az a fokozott össztársadalmi érdeklõdés a Magyarország határain kívüli, nemzeti kisebbségi sorban élõ magyarok népi kultúrája iránt, amely szinte kiprovokálta Balassa Iván összefoglalás-kísérletét.

A szerzõ, aki maga is sokat kutatott (elsõsorban Erdélyben és Szlovákiában) a kisebbségi sorban élõ magyarok között, az eddigi publikált kutatási eredményeket összefoglalva próbál képet nyújtani errõl a sokszínû világról. Országonként (azokon belül a fontosabb tájegységek szerint) haladva mutatja be többé-kevésbé azt, amit az egyes magyar néprajzi csoportokról, tájegységekrõl a kutatás nyolcvanas évek végi állása alapján tudni lehet. Leírásait, amelyek a szerzõ vallomása szerint sem törekednek (töreked-hetnek) a teljességre, fejezetenként a legfontosabb vonatkozó irodalom jegyzéke egészíti ki, valamint a kötetet több mint kettõszáz rajz és fénykép, néhány tucat kotta és helységnév-mutató teszi teljessé.

Liszka József


Balassa Iván: A magyar falvak temetõi
Corvina Kiadó, Budapest, 1989. 171 l., 70 rajz, 202 fekete-fehér és 19 színes fénykép.

Balassa Iván az 1973-as Ethnographiában jelentette meg A magyar temetõk néprajzi kutatása címû, módszertani szempontból is jelentõs tanulmányát, amely a téma további kutatása számára iránymutatóul kívánt szolgálni. Itt arra figyelmeztet a szerzõ, hogy a temetõ néprajzával foglalkozó kutatók zöme általában csak református temetõink kopjafáira-gombfáira, azok eredetkérdéseire koncentrált, s így „a legtöbben a temetõk döntõ többségét, hozzávetõlegesen 80%-át kizárják vizsgálódásaik sorából. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a vizsgált temetõkben sem figyelnek a nem fából (kõ, vas stb.) készült sírjelekre (...), akkor a kutatott terület még csak tovább szûkül. A gyûjtõk és feldolgozók többsége elfelejtette és elfelejti, hogy a temetõ egység, és állandóan változó alakú kapcsolatban áll az élõ településsel, a faluval". A továbbiakban sorra veszi azokat a jelenségeket (temetõ és település kapcsolata, a temetkezések rendje, a temetõk jelvilága, növényzete, a sírok gondozása stb.), amelyeket a jövõ kutatóinak mindenképpen figyelembe kell venniök, ha komplex képet kívánnak nyújtani temetõink néprajzáról.

Minden bizonnyal Balassa Iván szóbanforgó tanulmánya útmutatásainak is köszönhetõen születtek meg ezek után az olyan tájmonográfiák (elsõsorban Kunt Ernõ és Novák László munkásságának köszönhetõen), amelyek nagyobbrészt ezeket a szempontokat is érvényesítik. Ebbe a sorba sorolható a Hoppál Mihály és Novák László által szerkesztett, az Elõmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. köteteként megjelent Halottkultusz címû tanulmánygyûjtemény is (Bp., 1982), amely a kérdéskör történeti, régészeti, néprajzi, szemiotikai stb. szempontú megközelítéseivel kísérelt meg eredményeket elérni és felmutatni.

Nagyjából ezen elõzmények után írhatta meg Balassa Iván A magyar falvak temetõi címû, igen gazdagon illusztrált, szép kiállítású, összefoglaló munkáját, amely a rendelkezésére álló nyomtatott és kéziratos forrásokra támaszkodva, a szerzõ által kijelölt szempontokat figyelembe véve összegezte eddigi tudásunkat a problémakörrõl.

Mondandóját tíz nagyobb témakörbe csoportosítva, elõször a temetõ és település, a temetõk belsõ szerkezete kérdéseirõl szól, majd a társadalmi tagozódásnak a temetõn belüli lecsapódásait szemlézi. Külön fejezet szól magáról a sírról (a sírásótól kezdve a sírnál lezajló temetési szertartáson keresztül a sírnál tartott halotti torokkal bezárólag), majd a sírjelek történetét foglalja össze. Részletesen szól az ún. kopjafa-kérdésrõl, ismertetve az egyes eredetmagyarázó elképzeléseket is. E nagyobbrészt kutatástörténeti fejezet után bemutatja magát a sírjel-anyagot is a sírkõvel kezdve, a fakereszteken és fejfákon keresztül egész a lábfákkal bezárólag. Szemiotikai ihletésû a temetõben használatos jelek ismertetése (színek, növények, foglalkozásra utaló jelek stb.). A sírjelek feliratainak bemutatása szintén külön fejezetet kapott, mint ahogy külön szól a temetõk gondozásáról, növényviláguk bemutatásáról is. Végezetül a temetõi szokásokat, hiedelmeket mutatja be, majd a magyar paraszttemetõk általános jellemzésével zárja összegzését.

Függelékként a felhasznált nyomtatott és kéziratos források jegyzékét, valamint a képjegyzékeket találja a kötet végén az olvasó.

A szóbanforgó kötet nyújtja mindazt, amit a magyar temetõk néprajzi kutatása nyomán a nyolcvanas évek végén a témáról tudni lehetett. A recens anyag vélhetõen már nem tartogat különösebb meglepetéseket a különféle eredetkérdéseket illetõen, ezért ezekben a kérdésekben nagyobb áttörésre, a Balassa által itt megfogalmazottak alapvetõ módosulására legfeljebb az eddigiek más szempontú értelmezése, a régészeti-történeti, levéltári anyag nagyobbmérvû bevonása, valamint az összehasonlító adatok jobb kiaknázása nyomán számíthatunk. A temetõszemlélet Balassa-féle komplex értelmezése következetes érvényesítésével a temetõrõl mint egészrõl alkotott képünk viszont, az újabb és újabb (akár recens) kutatások tükrében is folyamatosan változhat a jövõben.

Liszka József


Banner János emlékezete születésének centenáriumán

Az 1988. március 1-jén Békésen és az 1988. március 6-án Hódmezõvásárhelyen tartott emlékülések és tiszteletadó rendezvények elõadásai és avatóbeszédei. Banner János két néprajzi dolgozatával. Szerkesztette Szabó Ferenc. A Békés megyei és Csongrád megyei múzeumi szervezetek közös kiadványa. Békéscsaba-Szeged, 1989. 139 l.

Banner János (1888-1971) múzeumalapító-szervezõ-gyarapító és egyetemi professzori mûködésének köszönhetõen tisztelõinek és tanítványainak száma nagy, ami emlékének ápolásában is tükrözõdik. A kötet azt tartalmazza, amit a hosszú alcím megjelöl. Az ünnepi ülésen elhangzott elõadások és a beszédek kutatástörténeti és személyes visszaemlékezõ mozzanatokat és megállapításokat foglalnak magukba. A függelékként közölt két néprajzi dolgozat születését az magyarázza, hogy az õsrégészet neves hazai mûvelõje a hazai régészettudomány második nagy, még jórészt autodidakta mûveltségû tagjaként ifjú éveiben a néprajz iránt is érdeklõdött. Az elsõ írás (Tarcsai halászok közt) 1923-ban jelent meg elõször Békéscsabán, inkább néprajzi elbeszélés, a szerzõ élménybeszámolója és nem tudományos igényû közlemény. A második szöveg (Apátfalva néprajzi vázlata) eddig kéziratban volt. A XVIII. században Heves megyébõl Csanádba települt, környezetétõl a legutóbbi idõkig elkülönülõ községet mutatja be.

K. L.



Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok (1867-1940)
Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1989. 578 l.

A mû szimmetrikusan két részre oszlik. Az elsõ a magyarországi románok helyzetét elemzi 1867 és 1919 között, a második a Nagy-Romániába került magyarok életét követi 1918-tól 1940-ig. A szimmetriát a két rész azonos szempontjai biztosítják: gazdasági helyzet, nyelvhasználat, egyházak, közmûvelõdés, jogi helyzet. A szerzõ célja, melyet az olvasó számára elfogadhatóan el is ér, bizonyítani, hogy a dualizmus kori Magyarországon a nemzetiségi politika szaporodó túlkapásai és igazságtalanságai ellenére a románság kulturális és gazdasági helyzete jobb volt, mint a korban bárhol másutt (Romániában is) élõ románoké. Különösen áll ez a Nagy-Romániába kerülõ magyarok helyzetére, akikrõl az összehasonlítás minden dimenziójában kiderül, hogy kedvezõtlenebb körülmények között élnek, mint az elsõ világháború elõtt a magyarországi román nemzetiség. Érveit igen nagy hányadban román forrásokra alapozza. Elsõsorban a sajtóból merít, de kis részben levéltári és egyéb kéziratos anyagokat is használ, és természetesen földolgozza a korszak szakirodalmát. Az elsõ rész kiegyensúlyozott, filológusi gonddal készített történészi munka. A második részben is jelen van ez a módszertani igény, azonban alulmarad a szerzõ által személyesen átélt történelem értékelõ elõadásával szemben, ami részint emlékirat-jelleget, részint szociográfusi színezetet kölcsönöz neki. Óhatatlan, hogy nem ritkán szubjektívvá váljon a hangnem, és a kortárs számára hozzáférhetetlen (azóta sem pótolható) források hiánya is érzõdik. Mindemellett a szerzõt az egész könyvben az az elv vezérli, hogy a magyar kisebbség helyzetén csak a magyar-román közeledés és megbékélés segíthet javítani.

Bíró Sándor (1907-1975) az Erdélyi Fiatalok alapító tagja volt. Történészként az újkori, elsõsorban a polgári korszak magyar-román kapcsolataival, valamint román történetével, és kisebb részben református egyháztörténettel foglalkozott. 1944-ben elmenekült Kolozsvárról, de Magyarországon sosem sikerült olyan történészi eredményeket elérnie, mint korábban. Érvényesülését ideológiai okok akadályozták, a magyar-román viszony megközelítésének általa képviselt szempontjai a kommunista korszakban nem voltak „szalonképesek". Így íróasztalfiókban maradt ennek az igen gazdag tartalmú könyvnek a kézirata is. Még maga Bíró Sándor kísérletezett nyugati magyar kiadásával, de keserûen kellett tapasztalnia a kudarcot. A kézirat hosszú, viszontagságos sors után 1988-ban került kiadásközelbe, majd nem sokkal az 1989. évi romániai változások elõtt - mintegy jelezve a nem múló idõszerûséget - megjelent.

A bevezetõ említi, hogy a szerzõ, szerénysége és visszavonultsága miatt, a kiadás elõkészítése során még elismert magyarországi történészek elõtt is ismeretlennek bizonyult. Nem kívánjuk ezt a sajátos tényt cáfolni, de azt az ugyancsak a bevezetõben olvasható utalást, hogy a kéziratot a megjelenés elõtt is olvasták, meg kell erõsítenünk. Bíró Sándor neve mindig ismert volt az Erdéllyel és a magyar-román viszony múltjával foglalkozók elõtt. 1969/70-ben magam is többször találkoztam és beszélgettem vele. Megkaptam elolvasásra a könyv kéziratát is. Ez csupán azért érdemes említésre, mert Bíró Sándor azzal adta át, hogy eredetileg a párizsi béketárgyalásokon részt vevõ magyar küldöttségnek készült „háttéranyagként". Ez az adat sem a könyv elõszavában (Mester Miklós), sem bevezetõjében (Balla Bálint-Szõllõsy Árpád), sem pedig a sajtó alá rendezõk jegyzeteiben (Csapody Miklós-K. Lengyel Zsolt-Szász Judit) nem szerepel.

Szövegkritikai vizsgálatok hiányában nem dönthetõ el, hogy az elsõ változat, az általam látott, és a végsõ, a szerzõ halála évében elõszóval ellátott kézirat hogyan viszonyul egymáshoz. A forrásokat és hivatkozásokat tekintve, ha feltehetõen csiszolt is a végsõ változaton Bíró Sándor, nem valószínû a nagyobb arányú átdolgozás, mivel arra a tárgy feldolgozásának sem hangneme, sem a történészi cél nem ösztönözte.

Kósa László


Bodrogkereszturi mesék és mondák
Közzétette Dobos Ilona. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 442 l. + melléklet. (Új Magyar Népköltési Gyûjtemény XXII.)

A nagymúltú forrásközlõ sorozat korábbi domináns profiljához képest ez a kötet „felemás" jellegû. Egyik része egy, a gyûjtõ által kivételes tehetségû mesemondónak tartott elbeszélõ 45 szövegét tartalmazza, másik részében különbözõ más adatközlõktõl további 12 mese és 199 hiedelemtörténet, történeti monda és egyéb epikus szöveg olvasható. Tehát a közelmúlt magyar mesekutatásának két kulcsfogalma, az egyén és a közösség arányos együttesben kapott helyet a kötetben.

A sorozat elõadásainak megfelelõen a szövegközlést filológiai apparátus kíséri: jegyzetek, típusszámok, mutatók, irodalomjegyzék stb. Külön értéke a kiadványnak Rónai Béla rövid tanulmánya a szövegek nyelvérõl és stílusáról.

Dobos Ilona 1961-1963-ban gyorsírással és magnetofonnal rögzítette a közzétett anyagot. Munkájáról, a szövegekkel és a szövegmondókkal kapcsolatos véleményérõl a terjedelmes bevezetõben tájékoztat. Nagyon nehéz megjelölni, mirõl szól ez a terjengõs, töredékes, csapongó és nagyon egyszerû stílusban készített írás. Mindenekelõtt megtudjuk belõle, hogy Eördögh Ferenc (1900-1965), a legtöbb szöveg forrása elruszinosodott, majd vissza magyarosodott kisnemesi család sarja, gyermekkorától súlyos mozgáskorlátozott. A többi adatközlõ és jórészt megmagyarosodott ruszin.

Dobos Ilonát ezért elsõsorban a szláv-magyar folklórkapcsolatok foglalkoztatják. Összehasonlító kutatásnak azonban nem nevezhetõ, hogy olvasmányai alapján szeszélyesen témát váltogatva elõadja, szerinte melyik szöveg vagy motívum mire, vagy mely más alkotásra emlékezteti.

Nem mindig fogadja el valóságos kapcsolatnak a hasonlóságokat, mint ahogyan arra is figyelmeztet, hogy az itt elõbukkanó és Kosztolányi Hajnali részegség címû versében szereplõ „égi bál"-nak nyilvánvalóan nincs köze egymáshoz. Olvashatunk még a bevezetõben néhány adatot a község történetérõl, a gyûjtõ helyszíni tapasztalatairól és élményeirõl, valamint arról a kétségtelenül rendhagyó körülményrõl, hogy a szövegek nagyobb része falusi szociális otthon lakóitól és alkalmazottaitól származik. Hiába keressük viszont az Ortutay-féle egyéniségkutatásban kanonizált részletes életrajzot és az összefüggõ alkotáslélektani elemzést.

Aki kiérlelt, szórakoztató epikus történeteket keres, keveset talál ebben a kötetben, ellenben nagy a száma az ijesztgetõs történetnek, rémmeséknek, prózai töredéknek. Ezek kétségtelenül jó tanulmányozási lehetõségét nyújtják a folklór-alkotások életének, bomlásának, kopásának, átalakulásának, a hiedelmek és a mese kapcsolatának.

Kósa László


Bogdán István: Kézmûvesek mestersége
Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 128 l. (Gondolat Zsebkönyvek)

Bogdán István a régi magyarországi mértékekrõl szóló monográfiái, egyes mesterségekrõl írt szaktanulmányai és ipartörténeti munkái mellett nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a mûvelt olvasóközönségnek, az érdeklõdõ diákoknak is színvonalas ismeretterjesztõ mûveket adjon a kezébe. A Régi magyar mértékek (Bp., 1987) után most a kézmûvesmunka kis társadalomtörténetével ismertet meg.

A magyarországi kézmûvesség története rövid áttekintésének szerkezete követi azt az idõrendet, ahogy a kézmûvesség, az egyes szakmák fejlõdése egy-egy intézményt létrehozott. A honfoglalás korának szolgálónépeitõl így jut el a szerzõ a céhek, ezen belül a céhes társadalom egyes rétegei mindennapjainak bemutatásáig.

A filológus számára külön élmény az egyes szakmák, mesterségek, szerszámok régi magyar elnevezésének megismerése, s a nevek etimológiájába való bepillantás. Bogdán István könyve hasznos és élvezetes olvasmány, egyúttal jól használható filológiai segédeszköz is.

Monok István


Dobosy László: Szokások és hiedelmek a Hangony-völgyben
Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, Debrecen 1989. 140 l. (Gömör néprajza XIX.)

A trianoni diktátum után szétdarabolt történeti Gömör-Kishont megyébõl 22 település került a mai Magyarország területére. Ebbõl egy (Zabar) Nógrád megyéhez tartozik, a többi pedig Borsod-Abaúj-Zemplén megye nyugati részét alkotja. A Sajó által két részre osztott egykori Gömör megyei falvak egynegyede található a Sajótól délre, a Sajó és a Rima jobb partján. A kötet ennek a hat, a barkó népcsoporthoz tartozó (Susa kivételével) római katolikus községnek (Sajópüspöki, Uraj, Susa, Szentsimon, Alsó- és Felsõ-Hangony) a hiedelem- és szokásvilágát mutatja be, rövid településtörténeti, általános néprajzi jellemzés után. Innen azt is megtudjuk többek között, hogy e falvak házassági kapcsolatai alapvetõen a területi endogámián alapultak, s mivel északnyugat felõl református falvak határolták õket, házassági kapcsolatokat tartottak a keleti, Ózd környéki borsodi katolikus falvakkal is.

A kötet törzsanyaga két nagyobb egységbe sorolható. Az elsõt (Ünnepek és jeles napok címen) gyakorlatilag a kalendáris szokásoknak a téli ünnepkörrel (András-nappal) kezdõdõ, naptári rendben történõ bemutatása alkotja. Ehhez kapcsolódik még a falubúcsúk és a fogadalmi ünnepek rövid jellemzése, valamint az agrárszokások és hiedelmek bemutatása. A másik nagyobb egységet az „élet három nagy szükségéhez", a születéshez, házassághoz és halálhoz kapcsolódó hiedelmek és szokások bemutatása képezi. A kötetet az adatközlõk jegyzéke egészíti ki, valamint egy szlovák nyelvû tartalomjegyzék teszi, legalább a tájékozódás szintjén a szlovák kutatók számára is használhatóvá a kiadványt.

A szokásokról általában megállapítható, hogy nagy vonalakban a környék katolikus népe szokásanyagának felelnek meg, legfeljebb terminológiai különbségek fedezhetõk fel bennük. Az északnyugatról szomszédos református falvakkal közvetlenül is határos, nagyobbrészt református lakosságú Susa, valamint a reformáció idején rövid ideig reformátussá vált Sajópüspöki hagyományanyagában viszont számtalan olyan jelenséget találunk, amelyek a gömöri reformátusság hagyományvilágához kapcsolják a vizsgált falvak tradícióit.

Liszka József


Dobozi tanulmányok
Szerkesztette Réthy Zsigmond.
Békéscsaba, 1989. 478 l. (A Békés Megyei Múzeumok közleményei 14.)

Az 1970-1980-as években Békés megye az egymást követõ helytörténeti monográfiák sorával különösen kiemelkedett a hazai helyismereti kutatások gazdag folyamatából. Méltatlanul maradt ki ebbõl a sorozatból a megye egyik legeredetibb, lakosságát tekintve valószínûleg egyetlen olyan települése, Doboz, melyet a kora középkor óta folyamatosan magyarok laknak. A török háborúk okozta nagyarányú pusztulás és a bekövetkezõ népességcsere szigetként fogta körül a Fekete-Körös mocsarai és ártéri erdei között megbúvó községet. A tanulmánykötet eredetileg monográfiának készült, végül azonban nem sikerült a célt teljesíteni, s teljesége olyan hiányos, hogy megközelítõleg sem lehet monografikus igényûnek nevezni. Pedig az elõ- és utószót leszámítva huszonegy írás olvasható a kötetben, ugyanannyi szerzõtõl. Súlypontja a természettudományra esik, nyolc földrajzi, zoológiai és botanikai tanulmány kapott benne helyet, amit a szerkesztõ természettudós volta magyaráz. Indokoltságát a közeli Kissárrét maradványai és a Körös mente gazdag állattani-növénytani viszonyai igazolják. Kifogást csupán azért lehet emelni, mert a társadalomtudományi rész aránytalanabb és egyenetlenebb. Az öt régészeti és történeti tanulmány inkább vázlatosan tekinti át a honfoglalást megelõzõ és követõ történelem évszázadait, mintsem abból a község múltja összefüggõen kirajzolódna. Ezekben a tanulmányokban fontos helyet kap a népesség története, származása, kontinuitása. Egy terjedelmes írás címében szociogeográfiai tárgyat jelöl meg és éppúgy a társadalomtudományok természettudományokkal határos területével foglalkozik, mint a bel- és külterület földrajzi neveit közreadó fejzetek, melyekben gazdag földrajzi ismeretekre talál az érdeklõdõ. Hozzájuk kapcsolódik a dobozi nyelvjárás hangtana egy részét elemzõ közlés. Végül négy tanulmány sorolható a néprajz körébe. Egyikük tematikája azonban nem követi a hagyományos felfogást. Povázsay László (Adatok Doboz és környéke erdõhasználatához) nagyon helyesen nem választja szét az emlékanyagban az uradalmi erdõgazdaság és a paraszti erdõkiélés formáit, hanem egymást kiegészítõ foglalatosságként mutatja be, mindazzal a tradícióval együtt, mely a községben és környékén a fafelhasználással összefügg. Nagy Gyula dolgozata (Adatok Doboz gabonatermesztéséhez) a szerzõ 1959-ben már megjelent adatközlésének változatlan lenyomata. Végül Laurinyeczné Sinkó Rozália (Hagyományos népi lakáskultúra Dobozon) és N. Martyin Emília (A dobozi viselet alakulása) írásai a megjelölt tárgyról készült, szerény igényû, illusztrált közlemények. Egyet kell értenünk a szerkesztõvel, aki az utószóban újabb dobozi tanulmánykötet készítését szorgalmazza, hogy a tradicionális múltú településrõl kialakítható kép teljesebb legyen.

Kósa László


Édesanyám sok szép szava. Ádám Joákimné Kurkó Julianna énekei
Albert Ernõ gyûjtése. A dallamokat hangszalagról lejegyezte, a zenei vonatkozású alfejezetet írta, a dallammutatókat összeállította Demény Piroska.
Kriterion Könyvkiadó, Bucuresti, 1989. 202 l.

Olykor csak találgatni lehet, hogy a magyar néprajzi gyûjtések megoszlásában föllelhetõ egyenetlenségeknek milyen okai vannak. A nyelvterület peremén fekvõ Gyer-gyói-medence viszonylagos elszigeteltsége, székely lakossága, sõt táji szépségei vonzhatták volna a gyûjtõket, de nem így történt. Sem gazdag népköltési gyûjtemény, sem rendszeres, minden területre kiterjedõ tájmonográfia nem készült Gyergyóban. Albert Ernõ munkája elsõsorban éppen ezért érdemel kiemelt figyelmet. Énekese Ditróban élt, 1874-ben született, 1973-ban hunyt el. Szaktudományi „mûfaja" szerint egyetlen énekes teljes repertoárját közli. Albert Ernõ két szempontból is viszonylag késõn talált rá Ádám Joákimnéra. A ditrói parsztasszony találkozásuk idején már közelebb járt 100. életévéhez, mint a 90-hez. Szinte hihetetlen, hogy rövid idõ alatt ebben az életkorban ily pompás gyûjteményt tudott tõle lejegyezni. Több szép klasszikus balladaszöveget, több változatban, nagyszámú lírai dalt és egy rövid mesét, összesen 85 darabot. Többnek a dallamát is közli. Sajnos - ez a másik szempont -, amikor erre sor került, a magyar nyelvterületen, így nyilván Gyergyóban is már erõsen megkopott a hagyományosnak mondható folklórkutatás. Ádám Joákimné kiadott anyaga a korábbi mulasztásokat csak nagyon kicsiny hányadban pótolja, és arról tanúskodik, mit találtak volna a gyûjtõk, ha idejében kezdenek dolgozni.

A terjedelmes bevezetõ tanulmány elsõ fejezete részletesen számba veszi a gyergyói folklórgyûjtés szórványos és töredékes elõzményeit. Ezután az énekes életrajzáról és életkörülményeirõl, alkotói tulajdonságairól, majd a gyûjtemény szöveges és dallamrészének jellemzõ jegyeirõl, értékeirõl olvashatunk. Albert Ernõ igen részletes jegyzéket készített. A kiterjedt irodalomjegyzék tanúsítja, hogy átnézett minden hozzáférhetõ nyomtatott folklórközlést, mellyel Ádám Joákimné szövegei kapcsolatba hozhatók. Ez a munka sokat segíthet azoknak, akik a magyar, közelebbrõl az erdélyi, még inkább a székelyföldi folklór összehasonlító vizsgálatával és magának a népköltészetnek az „életével" a jövõben foglalkozni kívánnak.

Kósa László



Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák
Akadémiai Kiadó-Madách Könyvkiadó, Budapest-Pozsony 1989, 611 l., 14 oldal képmelléklet. (Új Magyar Népköltési Gyûjtemény XXIII.)

Az elsõ világháborút követõ határrendezés során Csehszlovákiához került magyar tájegységek néprajzi kutatása talán a leglassabban az Ung-Laborc-Latorca-háromszög térségében található, Ung-vidék néven közismert falvak esetében indult meg (a nevezés mesterséges, s a hatvanas-hetvenes években az ott élõ magyar értelmiségiek keresztelték el a zömében a történeti Ung megye Nagykaposi járásához tartozó, alig több mint másfél tucatnyi települést).

A térség néprajzi kutatástörténetében bizonyos szempontból áttörésnek tekinthetõ az 1984-ben a pozsonyi Madách Könyvkiadó gondozásában megjelent Új Mindenes Gyûj-temény harmadik, tematikus száma, amely éppen e tájegység népi kultúrájához volt hivatott, helyi amatõr gyûjtõk munkájának eredményeként adalékokkal szolgálni - sajnos meglehetõsen alacsony szakmai színvonalon. Nagyjából ugyanebben az idõben kezdte e vidéket látogatni a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékéhez kapcsolódó néprajzkutatók egy csoportja. A néhány esztendõn át tartó kutatási program eredménye néhány tanulmány, illetve a Csemadok Központi Bizottsága sokszorosított eljárással készült kiadványának, A Néprajzi Közléseknek ötödik kötete (Néprajzi tanulmányok az Ung-vidékrõl. Szerk.: Kaprálik Zsuzsanna és D. Varga László. Pozsony, 1989). Ez viszont eredendõen nem publikálásra szánt kutatási beszámolókat tartalmaz, tehát tudományos szempontú felhasználhatósága meglehetõsen korlátozott.

Nagyjából ezen elõzmények után látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó és a pozsonyi Madách Könyvkiadó példaértékû közös vállalkozása eredményeként, az Új Népköltési Gyûjtemény XXIII. köteteként Géczi Lajos ungi mese- és mondagyûjtése. A kötethez terjedelmes bevezetõ tanulmányt maga a gyûjtõ írt. Itt a tájegység történeti, néprajzi jellemzése mellett a gyûjtés körülményeirõl, a mesélési alkalmakról, a mesélõk életrajzi adatairól olvashatunk. A kötetben közölt népköltészeti szövegek jellemzésére, nyelvezetének elemzésére is kísérletet tesz a szerzõ. A gyûjteményhez összehasonlító adatokat, analógiákat tartalmazó jegyzeteket és típusmutatókat Dömötör Ákos készített, s ez a kötet végén kapott elhelyezést. Mindezt tájszójegyzék és helynévmutató egészíti ki.

Maga a törzsszöveg hét nagyobb egységbe sorolódik: az elsõt nyolcvan tündérmese alkotja, majd hét legendamese folytatja a sort. Ezt követik a novellamesék (15 Mátyás-történet és 8 egyéb novellamese) és a tréfás mesék (összesen 45 darab). Végül tíz állatmese, tizennégy történeti- és húsz hiedelemmonda zárja a sort.

A gyûjtemény gazdag népköltészeti anyagról tanúskodik, s publikálásával az Ung-vidék népköltészeti kutatottsága egy csapásra a szlovákiai magyar tájegységek élvonalába került.

Liszka József


Gömör néprajza XVII.
Szerkesztette Ujváry Zoltán. Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék
Debrecen, 1989, 176 l.

„A Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének hallgatói gyûjtõmunkájukat 1979 óta végzik a gömöri falvakban. Célunk kettõs: a leendõ etnográfusok a helyszíni gyûjtések folyamán kellõ gyakorlatot szerezzenek az ún. terepmunkában, elsajátítsák mindazokat az ismereteket, amelyek nélkülözhetetlenek részint a recens hagyomány feltárásához, részint a megfelelõ összefüggések felismeréséhez. A másik cél: minél nagyobb anyagot összegyûjteni Gömör népi kultúrájából egy majdani szintézis forrásául és alapjául" - írja az elõszóban Ujváry Zoltán a szóbanforgó kutatási program szellemi atyja, irányítója, a hasonnevû kiadványsorozat létrehozója, jelen kötet szerkesztõje. Nos, e kutatási program részeként az egyetemi hallgatók a mai Magyarország területén maradt, egykori gömöri település, Ragály néprajzi monográfiája elkészítésén is fáradoztak, s a jelen kötet e monográfiához készült elõtanulmányok legjobbjaiból ad válogatást.

Mogyorósi Sándor Gazdasági élethez kötõdõ szokások és hiedelmek Ragályon címû tanulmányában az 1984-1986 között végzett terepmunkájának eredményeit adja közre. Rövid bevezetõje után, amelyben nagy vonalakban értékeli anyagát, konkrét példatár segítségével mutatja be eredményeit. Ezt négy nagyobb egységbe sorolva (Földmûvelés, Állattartás, Idõjárás, Szentelmények) teszi meg. Az elsõ két egységet a naptári ünnepekhez kötõdõ szokások és hiedelmek bemutatásával kezdi, majd a munkaalkalmakhoz kapcsolódó hiedelmeket, illetve szokásokat mutatja be. Az állattartással kapcsolatban szól a mitikus lényekrõl (rontó személyek szerepe, a rontás elhárítása, gyógyítók stb.), valamint a naptárhoz kötõdõ, illetve nem kötõdõ szokásokról. Az idõjárás-elõrejelzéssel kapcsolatban bemutatja az állatok viselkedése alapján történõ következtetéseket éppúgy, mint a hosszútávú elõrejelzéseket, valamint az idõjárás befolyásolására alkalmas praktikákat. Végezetül röviden szól a szentelmények (szenteltvíz, szentelt búza, barka stb.) szerepérõl a gazdasági életben is.

Lipták Rita Házasságkötés szokásköre Ragályon címû dolgozatában az ismerkedés, udvarlás fázisával kezdve, a lakodalom másnapján történõ mulatozással bezárólag, alapos részletességgel, a társadalmi szempontokra, idõbeli változásokra is odafigyelve mutatja be témáját. Gyakorlatilag századunk elejétõl napjainkig kíséri nyomon a szokáskör alakulását, s befejezésül eredményei értékelésére, értelmezésére is kísérletet tesz.

Vasváry Anna Mária Táncalkalmak Ragályon címû dolgozata azon táncalkalmakat mutatja be, ahol „a tánc szerepe elsõdleges; a táncalkalom a tánc kedvéért jött létre". Így az anyag döntõ hányada a bálokról nyújt képet. Elõször azonban a táncéletben érvényesülõ közösségi szempontokkal (kor, nemek, településrend, felekezetek, társadalmi osztályok szerinti tagolódás), valamint a tánc hagyományozódásának formáit mutatja be. Ezt követõen a táncalkalmak ismertetése következik, kitérve szintén bizonyos társadalmi szempontokra, a viselet, a bálokon fogyasztott ételek stb. bemutatására is.

Petrovszki Ildikó Társasmunkák Ragályon címû munkájában a cséplés, aratás-hordás, kukoricafosztás, sertésvágás, kendermunkák-fonó elsõdlegesen társadalom-néprajzi szempontú szemléjét adja, bár olykor az egyes munkafolyamatok leírására is kitér.

Tarr Ilona Kendermunkák Ragályon címû dolgozata a téma alapos leírását adja, miközben igen gazdag népnyelvi gyûjtést, változásvizsgálatokat is tartalmaz. Táblázataiból, amelyek az egyes generációk ismereteit tükrözik vissza, tanulságosan nyomon követhetõ az a kikopási folyamat, amelynek eredményeként elõször a munkafolyamat, tárgy ismerete kopik ki a tudatból, majd maga a kifejezés is.

Liszka József


Gunda Béla: A rostaforgató asszony
Múzsák Közmûvelõdési Kiadó
Budapest 1989, 309 l.

A kötet Gunda Béla tizennégy teljesen új, illetve eleddig kötetben, magyarul meg nem jelent, e gyûjtemény számára azonban kiegészített és átdolgozott tanulmányát tartalmazza. Az írások zöme (és erre utal a kötet címe is) a népi hitvilág körébe vágó problémákat boncolgat, s ezeket egészíti ki, a szemléletmódot illetõen ezekhez kapcsolódik néhány, az általános kulturális, néprajzi folyamatokat is magyarázni kívánó dolgozat. A gyûjteményt Gunda Béla önéletrajzi vallomása, illetve bõséges, annotált irodalomjegyzék egészíti ki.

„Hiedelmeink, varázslataink kutatása során észre sem vesszük, hogy már a latin világban járunk, spanyol pásztorok, skót parasztok varázsigéihez hasonlókat hallunk. Természetesen néha kelet felé is tekinthetünk, de a magyar hiedelem- és szokásvilág, mint egész mûveltségünk, európaiságunkat tükrözi. A honfoglalással, a kereszténység felvételével eljegyeztük magunkat Európával, s annak pogány hagyományaival is.

A hiedelmek, szokások - variánsaik sokszínûségével - szinte népektõl népekig láncszerûen kapcsolódnak egymáshoz, s ez a lánc behálózza Európát" - írja bevezetõ gondolatai sorában, és az ezek után sorjázó dolgozatok gyakorlatilag mind ezt a tételét hivatottak bizonyítani. Arról (is) szólnak, hogy az egyes kultúrjavak (mint amilyen a címadó dolgozat által bõséges adatanyag felvonultatásával tárgyalt rostaforgatás hiedelme-szokása) milyen úton-módon juthattak el a magyar falvak népéhez, jórészt nyugati forrásokból: „Talán nem is egy idõben, nem ugyanabból az irányból, hanem különbözõ geográfiai és mûvelõdési mezsgyéken. Feltételezhetõ, hogy elterjedését elõsegítették Nyugaton járt tanítók, lelkészek, diákok, vándor szita- és rostaárusok (a lengyel Lublin környékérõl jól ismerjük õket), javasok, csavargók, búcsújárók, valamint kéziratos és nyomtatott varázskönyvek, amelyek több nemzedéken át öröklõdtek, s kézrõl kézre jártak".

Ugyanilyen, gazdag magyar adatanyagot felvonultató, bõséges európai analógiákat bemutató, a korai kéziratos és nyomtatott (szak)könyvek fontos szerepét kiemelõ módszerrel foglalkozik a varázsló méhészekkel, a mágikus jószágõrzéssel, a virágzó páfránnyal, a visszafelé való számláláson alapuló varázsigéink múltjával, vajvarázsló énekekkel stb. is.

A kötet dolgozatainak másik csoportja, amelynek témája már nem a szûken értelmezett hitvilág, szintén hasonló módon van felépítve: tanulságos párhuzamokat említ például falucsúfolóink bemutatása során vagy a népmûvészet lényegének keresésekor is. A világjáró vengerecek és a Két nép vándorai címû tanulmányok pedig azoknak a csatornáknak a lehetséges formáit tárják fel, amelyeken keresztül az egyes kultúrjavak eljuthattak a magyar nép mindennapi gyakorlatába is.

Ismét reneszánszát élõ témája a magyar kultúrhistóriának a Mi a magyar? kérdésköre. Viski Károly és társai után most Gunda Béla is megkísérli a válaszadást - néprajzi aspektusból. Ahogy Viskinek a Szekfû Gyula által szerkesztett és 1939-ben megjelent Mi a magyar? címû kötetben napvilágot látott kísérlete sem meggyõzõ számomra, ugyanúgy nem az Gundáé sem. Valószínûleg nem is lehet erre egy szaktudomány módszerei, eredményei nyomán kielégítõ választ adni, illetve ez a válasz mindig változni-alakulni fog (ugyanúgy, ahogy maga a kultúra és maga a magyarság is változik, alakul). Gunda Unamunót idézi bevezetõjében: „Ha egy ember sohasem mond ellent önmagának, annak az az oka, hogy valójában sohasem mond semmit". Nos, nyilvánvaló, ha Viski Károly élne, azóta már százszor átdolgozta, kiegészítette volna 1939-es mondandóját és Gunda Béla ugyanezt tenné szóbanforgó kísérletével. Hiszen lényegében ezt teszi ebben a kötetben is. Változatokat közöl (általában egy résztéma segítségével) ugyanarra a témára: kultúránk milyen elemekbõl tevõdik össze, ezeket honnan vettük, tehát arra, hogy voltaképpen mi a magyar?

Liszka József


Hajnalpelika. Rozsályi népmesék
A meséket gyûjtötte, a kísérõ tanulmányt írta, a szómagyarázatokat és a megjegyzéseket a mesékhez készítette Béres András. Szerkesztette Kovács Ágnes. Akadémiai Kiadó
Budapest, 1989. 267 l. (Mesék, mondák, történetek)

A színes borító és az illusztrációk sejtetik, hogy a kötet gyermek olvasókra számít, bár errõl semmiféle szerkesztõi vagy gyûjtõi megjegyzés nem tájékoztat. Maguk a mesék a Új Magyar Népköltési Gyûjtemény XII. kötetében (1967) már megjelentek, és úgy látszik, átdolgozás nélkül, tehát nem gyerekek korosztályi sajátosságaihoz „igazítva" láttak újra napvilágot. Tudományos igényességet jelentenek a jegyzetek és a megadott nemzetközi mesekatalógus-számok. A kísérõ tanulmány viszont nélkülöz bármiféle szaktudományi igényt. Gyermekeknek részint érthetetlen, részint unalmas, felnõttek szemével olvasva az ismeretterjesztés alsó szintjét sem éri el. A gyûjtõ 1948-tól kezdte lejegyezni szülõfalujában (Szatmár megye) a közölt szövegeket magyaroktól és magyarul beszélõ cigányoktól. Beszámolójának tanulsága szerint akkor még élt a községben a mesemondás tradicionális szokása. A 46 szöveg a következõ csoportosításban található a kötetben: tündérmesék, hõsmesék; legendamesék; novellamesék; tréfás mesék; állatmesék.

K. L.


Igaz ember igazat szól. Közmondások a romániai magyar folklórból
Közzéteszi Vöõ Gabriella.
Kriterion Könyvkiadó, Bucuresti, 1989. 315 l.

Vöõ Gabriella kötete a romániai magyar folklórból való közmondások gyûjteménye. Tartalma 5662 közmondás-típus, illetõleg közmondás-változat. Kötete két részbõl áll: Bevezetõ és Közmondások (címen maga a gyûjtemény). Függelékként szerepel még A kiadásról címû rész és a Szómutató.

A Bevezetõbõl a kutatások, vizsgálatok szempontjait, eredményeit ismerhetjük meg: elõzmények, célkitûzések, valamint kommunikációelméleti, szemiotikai nézõpontok, a romániai magyar szóláselméleti kutatások eredményei, továbbá a közmondás fogalmának meghatározása és elhatárolása, a közmondás mint frazeológiai egység, logikai és szemantikai alapok, a közmondások logikai struktúrája, a közmondások funkciói.

A kiadásról címû rövid fejezetbõl megtudjuk, hogy a kötetében közzétett közmondás-gyûjtemény forrása egyrészt a kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi Központjának Etnológiai Archívumában levõ magyar gyûjtemény, másrészt pedig a különbözõ helyeken közölt folklórgyûjtemények közmondásanyaga. Az archívumbeli közmondás anyag nagyobbik része Faragó József irányításával szervezett pályázatos gyûjtés eredménye.

Magáról a közölt gazdag közmondástárról annyit még el kell mondanunk, hogy Vöõ Gabriella kiegészítésként néhány állandósult formájú szólást is idevont, amelyek szerkezetük, formájuk szerint közel állnak a közmondásokhoz. Gyûjteményébe beiktatott továbbá a pályázók részérõl közmondásként beküldött szállóigéket is. A közlés rendje a következõ. Alapja a közmondások kulcsszavai, amelyek ábécérendben olvashatók. Mindegyik betûn belül a típusokat számmal jelöli, a változatokat az ábécé kisbetûivel. A zárójelben szereplõ szám azt mutatja, hogy a teljes anyagban hányszor fordul elõ. Például: a Zs betûn belül a zsákbamacska címszó alatt: 17. Ne árulj zsákbamacskát. (5) a) Ne végy zsákbamacskát. (1)

A közölt gazdag és értékes anyag Vöõ Gabriella idevágó munkásságának nagy érdeme, és egyben sokatmondó bizonyítéka annak, hogy mennyire gazdag, milyen nagy értéket jelentõ kincsestár a folklór közmondásanyaga.

Szabó Zoltán


Jankó János: A milleniumi falu
Sajtó alá rendezte és bevezetõvel ellátta Szemkeõ Endre.
Budapest, 1989. 180 l. (Series historica ethnographiae. A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti kiadványsorozata 1.)

A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozatának (Selmeczi Kovács Attila sorozatszerkesztõ bábáskodása mellett) elsõ darabja, stílszerûen a Néprajzi Múzeum megalakulása, megizmosodása szempontjából oly fontos millenniumi néprajzi falu Jankó János általi elõkészítõ munkálatainak dokumentumait adja közre.

Mint ismeretes, az ezredéves kiállítás megrendezése elõtt a magyar néprajzi muzeológia „csúcs-intézménye" a Magyar Nemzeti Múzeum 1872-ben, Xantus János vezetése alatt önállósodott Néprajzi Osztálya volt. A millenniumi kiállítás megvalósulásának ötlete nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a teljesen önálló Néprajzi Múzeumot ennek az ezredéves kiállításnak kell majd megteremtenie. Ezért az akkor már idõs Xantus János helyébe 1893 decemberében a Néprajzi Osztály élére Jankó Jánost nevezték ki, akire ez az új tisztség két fontos feladatot rótt: egyrészt a néprajzi gyûjtemény folyamatos fejlesztését, másrészt a millenniumi kiállítás néprajzi részlegének az elõkészítését, az anyaggyûjtésben való aktív részvételt.

Programját már 1893 decemberére kidolgozta, s mivel rá kellett döbbennie, hogy Magyarország népi építészetét senki nem ismeri itthon, az egész ország területére kiterjedõ, arányos és szisztematikus kutatási-gyûjtési programot javasolt. Olyant, amely minden típust, nemzetiségi csoportot magába foglalt. Így összesen 31 megyét javasolt, s ezektõl egy-egy ház felépítésére kapott ígéretet (ezzel szemben a valóságban 23 megye 24 háza készült el az ezredéves kiállításra). Jankó a felépítendõ házak dokumentációjának elkészítése mellett tárgygyûjtéssel is foglalkozott és a viselet dokumentálására is törekedett (másfél év alatt megduplázta a Néprajzi Osztály tárgygyûjteményét). A szóbanforgó kötet Jankó János kiszállásairól készült jelentések és a népi építészet kiszemelt objektumairól készült dokumentációs rajzok hasonmásait adja közre, nagy szolgálatot téve ezzel napjaink építészet-kutatóinak is.

Liszka József


Kocsis Rózsi: Megszépült szegénység. Vallomás a gyermekkorról
Sajtó alá rendezte és elõszóval ellátta Nagy Olga.
Kriterion Könyvkiadó, Bucureºti, 1988. 283 l.

A mezõségi Szék folklórját és társadalmát kutató Nagy Olga közel két évtizeddel ezelõtt feltûnést keltett fölfedezettje, a kiváló epikus tehetség Gyõri Klára életrajzának közzétételével (Kiszáradt az én örömem zöld fája. Bukarest, 1975). Az idõközben alaposan szaporodott, kinyomtatott falusi-paraszti önéletrajzok sorában Kocsis Rózsi munkája és egyénisége nem kevésbé figyelemreméltó, jóllehet több vonásában rendhagyó: szerzõje ugyan széki születésû, de a 80-as évek elején, az írásmû papírra vetésekor már húsz éve szamosújvári lakos és üveggyári munkás. Élményanyaga viszont egyöntetûen gyermekkorának szegényparaszti világából való. A munka nem összefüggõ önéletrajz, hanem elbeszélésfüzér. Azonban nem fiktív novellákat olvashatunk, hanem önéletrajzi részletek külön egységekként való megjelenítéseit, melyeket a szerzõ személye, családtagjainak és ismeretségének azonossága fûz össze. Nagyobb részben a széki élet tölti ki a kötetet, kisebb részben a városba cselédnek szegõdõ fiatal leány élményeinek leírása. Az ábrázolás nem idealizáló, de a kötetcím pontosan jelzi, hogy a gyermekkor minden súlyos nélkülözése és megpróbáltatása ellenére megszépül az idõsödõ szerzõ emlékezése során. A történetek hitelesek, a szövegmondó pontosan ragadja meg a lélektani helyzeteket. - megjegyzésre érdemes, hogy a könyv a Ceauºescu-korszak utolsó szakaszában jelent meg, amikor már ritkán adtak ki Romániában magyar könyvet, és azt is szegényes külsõvel, a helységneveket pedig írni.

Kósa László


Korompay Bertalan: Finn nyomokon. Folklór, néprajz, irodalom. I-II.
A szerzõ saját kiadása.
Budapest, 1989. 438, 481 l.

„Kutatásaim középpontjában az összehasonlító folklór és néprajz, az irodalomtörténet és a nyelvtudomány áll, s az összehasonlítás fõ területe az a finnugor távlat, amelynek megismerése és megismertetése egyaránt megkívánja e tudományos diszciplinák elemzõ alkalmazását. 60 év munkáját összefoglaló tanulmányválogatásom nagyobbik része kiadatlan, s a már publikált anyag egyharmada is külföldi folyóiratokban jelent meg, jórészt Finnországban. Itthoni megjelentetésükre mindeddig nem kerülhetett sor."

Azért idéztük a könyv hátsó borítólapján olvasható szerzõi bemutatkozást, mert tömören és hitelesen összefoglalja, amit mindenképpen el kell mondania egy ismertetésnek. Az, hogy Korompay Bertalan neve mit jelentett az elmúlt fél évszázad magyar néprajzában, inkább csak sejthetõ, mint megtudható ezekbõl a sorokból. Valószínûleg õ volt az utolsó kutató, aki még hitt a finnugor néprajzban, s többször megkísérelte, hogy aktualizálással bizonyítsa létjogosultságát.

Ennek a törekvésnek több itt közölt írása a tanúbizonysága. Ettõl nem választható el vonzalma a finn néprajzi kutatásokhoz, egyszersmind a magyar-finn néprajzkutatói kapcsolatok történetéhez. Mindazokról írt hosszabb-rövidebb értékelést vagy megemlékezést, akiket elõdeinek vallott. Dolgozataiból ez a kutatástörténeti kapcsolat híven követhetõ személyének színre lépéséig, ugyanis munkásságával párhuzamosan ez a nagymúltú hagyomány elágazott, és tõle eltérõen is létezett, létezik ma is. Az elválásnak legfõbb oka az volt, hogy Korompay Bertalan kitartott annál az összehasonlító módszernél, mely az elmúlt századfordulón és századelõn virágzott, s melynek késõbb egyre kevesebb követõje akadt. Innen eredt a finnugor néprajz iránti vonzalma is. Õnála a kutatás középpontjában mindvégig a motívum, a hatás-kölcsönhatás, a kapcsolat állt. Utóbb a magyarországi folklorisztika különbözõ újabb irányait és próbálkozásait ebbõl a szemszögbõl bírálta. Az 1960-as években - elõbb és késõbb is - különösen sok visszautasításban volt része, amikor hazai néprajzi fórumokon publikálni szeretett volna. Így folyamodott rendszeresen régi finn kapcsolataihoz és finnországi megjelenéshez. Idehaza pedig fõleg nyelvtudományi folyóiratokban jutott nyilvánossághoz, miután az általa mûvelt összehasonlító néprajz szoros kapcsolatot tartott a hasonló eredetû összehasonlító nyelvtudománnyal és irodalomtudománnyal. Néprajzi dolgozatai az említett kutatástörténeti vázlatok és számba vevõ tanulmányok mellett a folklór számos területére (epika, líra, néphit, népszokások) kiterjedtek, sõt a nyelvészettel kombinált tárgyi néprajz is terrénuma volt. Erénye az apró részletek kikutatása, az adatok filológiai gondosságú felderítése, gondolati összefüggésekre viszont alig fordított figyelmet.

A publikációs kudarcok az akkor majdnem kizárólagosan Ortutay Gyula egyszemélyû vezetése és képviselete alatt levõ magyar néprajzból való csaknem kiszoruláshoz vezettek. Nézeteit több éven át sajátos formában hozta a nyilvánosság tudomására. Bertelaki Figyelõ címmel saját maga írt és szerkesztett, sokszorosított és terjesztett kéziratos folyóiratot, melyben a magyarországi folklorisztikát következetesen bírálta. Ezekbõl a cikkekbõl kerekedett ki, ezekre a cikkekre alapozódott a kétkötetes gyûjtemény záró darabja, egy nagy terjedelmû kritikai szemle a második világháború utáni magyar folklorisztikáról. Az apró fejezetekre bontás némileg nehezíti olvasását és így jól áttekinthetõ, szilárd szerkezete sincs, de számos találó megállapítást olvashatunk benne. Ortutayról írt kritikája - elismerve tudományszervezési érdemeit - határozott és megalapozott, a tudomány és politika keveredését tekintve talán még visszafogott is. Igazsága mellett azonban meg kell állapítani, hogy az, amit az Ortutay nevéhez fûzõdõ folklórkutatások módszere helyett ajánl - mint elõbb utaltunk rá -, a tudományfejlõdésben jóval korábban meghaladottá vált.

A köteteket az egyes írások lelõhelyének, keletkezésének jegyzéke, a szerzõ személyi bibliográfiája, valamint német, orosz és finn összefoglalók és tartalomjegyzékek zárják.

Kósa László


Kós Károly: Erdély népi építészete
Szerkesztette Balassa M. Iván. Kelenföld Kiadó,
Budapest, 1989. 335 l.

A kötet tartalma reprezentatív válogatás az etnográfus Kós Károly legjellemzõbb kutatási területével, a népi építkezéssel foglalkozó írásokból. Címe kissé megtévesztõ, hiszen a történeti és néprajzi Erdély-fogalom határain belüli vidékkel csupán a tanulmányok egy része foglalkozik. Míg a Tiszántúl és Erdély határán elhelyezkedõ Szilágyság hovatartozása vitatható, a szatmári Avas és a bihari Fekete-Körös völgy legfeljebb az újabbkori, pontatlan, politikai fogalom szerint Erdély. Végül a moldvai csángó, az észak-moldvai és olténiai tanulmányok semmiféle erdélyi fogalomba sem vonhatók bele.

A kötet tartalmát legpontosabban az fejezi ki, hogy Kós Károly néprajzi munkásságának terepe a mai Románia területe. A közreadott tanulmányok között egy, a Mezõséget bemutató, még sosem látott napvilágot, a többi a szerzõ gyûjteményes köteteiben vagy táji monográfiáiban már olvasható volt. Ez a mezõségi dolgozat eddig „hiányzó láncszemként" köti össze Kós Károly kalotaszegi és Kis-Küküllõ menti tanulmányait a kászoni székely és moldvai magyar tanulmányaival. Így teljes ívben föltárul a magyar nyelvterület keletei részének népi építkezése.

Kós Károly írásainak értéke a leíró tárgyi néprajzi információgazdagsága és a szerzõ saját kezûleg készített szemléletes rajzainak sora.

K. L.


Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete.
Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1989. 333 l.

A szerzõ hiánypótló munkájában a magyar néprajz régen várt tudománytörténeti összefoglalására, értékelésére vállalkozott. Az eddigi, ritkának ugyan nem mondható kutatástörténeti áttekintésekkel, részletértékelésekkel szemben Kósa László a magyarországi néprajzi érdeklõdést kiváltó eszmeáramlatokat, majd a szaktudományos kutatások, tudományszervezõdések bölcseleti, elméleti mozgatórugóit keresi. Azokat az eszmeáramlatokat tehát, amelyek a mindenkori néprajzi tevékenységet megmozgatták, illetve azokat a hatásokat, amelyeket a néprajzkutatás eredményei gyakoroltak a mindenkori közgondolkodásra. A fentiek minél árnyaltabb bemutatása érdekében anyagát hat nagyobb egységbe rendezve mutatja be.

Elõször, bevezetésként néhány terminológiai (tudománytörténet és kutatástörténet), valamint gyakorlati-módszertani kérdést tisztáz, a magyar néprajztudomány-törté-netírás történetét vázolja.

A második fejezetben az elõzményekkel ismerkedhet meg az olvasó: az egyes útleírások, országleírások néprajzi vonatkozásaitól kezdve a statisztikai munkákon keresztül egész a parasztság tudományos (igaz, a maga korában nem a mai értelemben vett néprajztudományi indíttatású) tanulmányozásának a kezdeteiig, Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely munkássága tükrében. A szerzõ itt szól a népi kultúra emlékeirõl is a régi magyar irodalomban.

A következõ fejezet a romantika korát (1817-1872) tárgyalja. A folklorisztika és az etnográfia kezdeteinek a bemutatása mellett Kósa külön szól az õsvalláskutatásról (ezen belül is elsõsorban Ipolyi Arnold munkásságáról), valamint a népköltészet és mûköltészet korabeli viszonyáról.

A negyedik, legterjedelmesebb fejezet a pozitivizmus korszakát (1872-1933) tárgyalva lényegében a folklorisztika és etnográfia önálló tudománnyá válását, megizmosodását vázolja, bemutatja a tudományos intézményrendszer fokozatos kialakulását. Ebben a fejezetben kap helyet a népzenekutatás nagyjainak, Bartók és Kodály munkásságának elemzése, valamint a Róheim Géza képviselte pszichoanalitikus etnológia bemutatása. A fejezet a korszakot záró nagy összefoglalás, A magyarság néprajza értékelésével zárul.

Ezt követõen a néprajzot mint nemzeti tudományt mutatja be a szerzõ az 1933-1949 közötti idõszakban. Itt elsõsorban a néprajz és a falukutató mozgalmak, illetve a szociográfia érintkezési pontjairól, valamint a kutatások elméleti, ágazati rétegezõdésérõl, kiterebélyesedésérõl van szó.

Az utolsó fejezetben a jelenkori magyar néprajz (1949-tõl az 1980-as évek elejéig tartó idõszakot érti alatta a szerzõ) fõ jellemzõit mutatja be vázlatosan, majd befejezésül (A magyar néprajz válaszút elõtt) a tudományszak továbbfejlõdésének lehetséges irányait veszi számba.

A kötetet a további kutatásokat elõsegítõ jegyzetanyag, bõséges irodalomjegyzék és jól használható névmutató egészíti ki.

Liszka József


Kósa László: A Magyar Néprajzi Társaság története, 1889-1989.
1989. 132 l. (A Magyar Néprajzi Társaság könyvtára 7.)

A Magyar Néprajzi Társaság megalakulásának századik évfordulójára készült el ez a maga nemében egyedülálló, hiánypótló munka. A szerzõ széleskörû tudománytörténeti kutatási eredményeire támaszkodva most a néprajz - mint tudományos diszciplína - történetébõl részben kihasítva, a Társaság mint önálló szervezeti egység, tudományszervezési, szakmai érdekvédelmi orgánum létrejöttérõl, fejlõdésérõl rajzol plasztikus képet. Témáját, jól áttekinthetõen, öt fejezetre tagolva tárgyalja.

Elõször a társadalmi háttérrõl, a különféle szakmai és rokontudományi elõzményekrõl, kezdeményezésekrõl szól röviden, nem feledkezve meg más európai nemzetek hasonló szervezeteinek összehasonlítási alapul szolgáló, érintõleges bemutatásáról sem. A következõ, jóval terjedelmesebb fejezetben (amely az 1887-1892 közötti idõszakot öleli fel) a Magyarországi Néprajzi Társaság megalapításának konkrét szervezési elõkészületeit, megalakulását, majd a szervezeti életben azt követõ válságos idõszakot, az újjászervezési kísérleteket, eredményeket mutatja be. A szerzõ a továbbiakban három részre tagoltan lényegében a tudományos életre is visszaható nagy politikatörténeti fordulatokhoz, idõhatárokhoz igazodva (1893-1920; 1920-1948; 1949-1989) tárgyalja a Társaság mûködését, az azt befolyásoló külsõ eseményeket, személyes erõfeszítéseket.

A munka utolsó harmada a téma (kiaknázott és még - bizonyos részeredmények finomításának a reményében - kutatandó) forrásairól szól, illetve függelékként a Magyar Néprajzi Társaság legutolsó tisztikarának személyi összetételérõl, a különbözõ, a Társaság által alapított és adományozott tudományos elismerések, díjak kitüntetettjeirõl, a rendes és tiszteleti tagokról nyújt tájékoztatást. Képmellékletként a Társaság eddigi védnökeinek és elnökeinek portréi egészítik ki a kötetet.

Kósa László könyve nemcsak a magyar néprajzi élet története ismeretéhez alapvetõ fontosságú, hanem a különbözõ magyarországi szakmai-, tudományos társaságok múlt-jának feltérképezéséhez, az általános tendenciák felismeréséhez (adatszerû, de legfõképpen módszertani) hozzájárulást is jelent.

Liszka József


Madar Ilona: Fejezetek Zoboralja társadalomrajzához
Debrecen 1989, 141 l. (Folklór és Etnográfia 51)

A szerzõ több mint kéthónapos terepmunkája eredményeként a zoboralji magyar nyelvsziget falvai népi társadalmának tagozódását, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó szokásanyagot mutatja be. Vizsgálódása idõbeli határait a századforduló, illetve a második világháborút követõ alapvetõ társadalmi-gazdasági változások jelzik. Azt az idõszakot mutatja tehát be, amelyet recens kutatások segítségével ma még kényelmesen rekonstruálni lehet. S bár saját terepmunkájának eredményeit a vonatkozó szakirodalom bevonásával is kiegészítette, rekonstrukciója mégis meglehetõsen haloványra sikeredett.

A kötetet rövid elõszó nyitja, amelyben a szerzõ vázlatosan bemutatja a vizsgált népcsoportra (amely az egész zoboralji magyar nyelvsziget tizennégy faluját foglalja magába) vonatkozó történeti-statisztikai adatok egy elhanyagolhatóan kisszámú töredékét, valamint néhány olyan társadalomnéprajzi megállapítást közöl, amelyek egy része a következõkben bõvebb kifejtésre is kerül, illetve a tartalomjegyzékbõl is kiolvasható.

A következõ fejezetben a falvakon belül, különbözõ szempontok szerint kitapintható társadalmi csoportokkal foglalkozik. Meglehetõsen plasztikus képet kapunk a családról és rokonságról éppúgy, mint a különbözõ korcsoportokról, illetve szervezetek, társulatok, elöljáróság szerepérõl, az egyház és vallás társadalmi kihatásairól, vallási társulatokról egyaránt. Ebben a fejezetben foglalkozik, számomra meglehetõsen nehezen indokolható módon az úrnapi szokásokkal is.

Ezt követi az emberélet fõbb állomásait (a születést, házasságot és temetést) elsõsorban társadalomnéprajzi szempontból bemutató fejezet, majd a kalendáris ünnepek szemléje következik.

Egy rövid fejezet, Vasárnapok és hétköznapok címen a különféle ünnep- és hétköznapoknak, a hét napjainak az emberi életre való kihatásai hiedelmeivel, társadalmi konvencióival foglalkozik, majd egy még rövidebb befejezésben inkább csak jelzésszerûen kísérli meg a szerzõ anyagát értékelni, az egyetemes magyar anyagban elhelyezni.

Összegzésként elmondható, hogy a kötet legfõbb hozadéka az a társadalomnéprajzi recens anyag, amelybõl ezideig, más szerzõk tollából meglehetõsen kevés került publikálásra. A szokásanyagok leírása, mégha elsõdlegesen társadalomnéprajzi ihletettsé-gûek is, Gunda Béla, Kelecsényi József, Kodály Zoltán, Manga János, Morvay Judit, Putz Éva, Ujváry Zoltán és Virt István munkáinak ismeretében már kevesebb újdonsággal szolgálnak.

Liszka József


Magyarországi boszorkányperek.
Kisebb forráskiadványok gyűjteménye. I-II.
Összeállította Klaniczay Gábor, Kristóf Ildikó, Pócs Éva.
MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 1989. XIII, 946 l.

Az 1910-ben, Komáromy Andor szerkesztésében kiadott A magyarországi boszorkányperek oklevéltára, később Schram Ferenc 1970-ben megjelent kétkötetes alapműve, majd az 1982-ben megjelent harmadik kötet után Sugár István állított össze egy kiegészítő kötetet Heves és Külső-Szolnok vármegyék boszorkánypereiről (megjelent 1987-ben), ezeket követi az új kiadvány. Schram Ferenc anyagának mintegy kétharmada eredeti forrásközlés, egyharmada pedig kisebb forrásközlések regesztázása. Ezek a kisebb forrásközlések azonban kis példányszámú, ma már nehezen hozzáférhető kiadványokban jelentek meg. Ezen segít az új kiadvány reprint-összeállítása. Kultúrtörténeti jelentőségén túl olvasmányként is izgalmas és érdekes. A perek között van főúri boszorkány-vádaskodás (Báthory Anna, Esterházy Zsófia stb.), táltos asszonyok, garabonciások, farkasemberek elleni vádak, tanúvallomások, ítéletek. A kiadvány követi a korábbi kiadások szerkesztési elveit, tehát az anyagot a perek színhelye szerint, azon belül kronológiai sorrendben közli. A perbefogott személyek jegyzéke és helynévmutató egészíti ki a kötetet. Néhány esetben a korábbi közlés helytelen adatait korrigálták.

Sz. G. Z.


Medicusi és borbély mesterség
Régi magyar ember- és állatorvosló könyvek Radvánszky Béla gyûjtésébõl.
MTA Irodalomtudományi Intézete, Budapest-Szeged, 1989. 675 l. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmainak történetéhez)

A sorozat szerkesztõi törekvéseinek célja „... visszavonult vagy már nem élõ kutatók gyûjtésének megmentése, több évtizedes fáradságos munkájának hozáférhetõvé tétele".

A Magyar Országos Levéltárban található Radvánszky család sajókazai hagyatékában találtak rá a Régi magyar orvosságos könyvek másolatai címû kötetre, melynek kiadási tervezetét báró Radvánszky Béla készítette elõ. Hagyatékából a XVII. századi orvoslás tudományával foglalkozó részek egy töredéke kerül az olvasó elé. Tervezete „...szorosan beletartozik a Magyar családélet és háztartás a XVI-XVII. században címû kötetek családjába...", s nem tartalmazza tudós szakkönyvek másolatát, inkább olyan munkákat, melyekben „évszázados tapasztalatok halmozódtak fel,... öröklõdtek, hagyományozódtak nemzedékrõl nemzedékre".

A sort a Meliusz Péter Herbáriumához kötött recipék másolata Medicinae variae címmel nyitja meg, különbözõ betegségek elleni gyógymódok felsorolásával. A következõ két másolatot a lovak orvoslásának tárgyalása hozza közel egymáshoz. Az elsõ munka Máriássy János tollából, a lovak betegségeinek gyógyítása mellett kisebbrészt említi az emberi nyavalyák elleni orvosságokat is. A második, Török János munkája, az 1548 tételt tartalmazó ember-orvoskönyv mellett a lóorvoskönyvet is magába foglalja. Házilag kipróbált recepteket, a háztartásvezetéstõl a földmûvelésig az élet minden területén hasznosítható jó tanácsokat tartalmaznak a következõ részek. Ezek sorrendben: Szentgyörgyi János Testi orvosságok könyve, Váradi Vásárhelyi István Kis Patika, majd Házi patika, Orvosságos könyvecske, Révay István Próbálós bizonyos orvosságok, Újhelyi István Orvosságos könyv Apafi Anna számára, Próbált orvosságok, s a címadó Becskereki Váradi Szabó György Medicusi és borbély mesterség.

A kötet második részében a XVII. századi gyógyítás anyagának rendszerezését találjuk gyógyszerek, betegségek szerint, majd felvilágosítást „Némely füveknek hasznairól", s végül a „megpróbált dolgok"-ról.

Az utolsó évtizedekben intenzív kutatás indult meg a népi gyógyászat területén, és sok esetben sor került a mai népgyógyászati anyag összehasonlítására a XVI-XVII. század orvoslási módszereivel. A kötetben található munkák, a bennük való eligazodás érdekében összeállított jegyzet- és mutatóapparátus minderre lehetõséget adnak.

Danter Izabella


Moldvai csángó-magyar okmánytár, 1467-1706. I-II.
Gyûjtötte és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Jászay Gabriella, Kenéz Gyõzõ, Tóth István György. Szerkesztette, a bevezetõ tanulmányt és jegyzeteket írta Benda Kálmán
Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1989. 849 l. (A Magyarságkutatás Könyvtára 1.)

1945 után a moldvai magyarok történetének kutatása politikai okokból szinte teljes mértékben szünetelt. A vonatkozó - jórészt ismeretterjesztõ - cikkek vagy a néprajzi és dialektológiai munkák kísérõ tanulmányai a korábbi eredményeket foglalták össze, vázlatosan azokra utaltak. A történetírás mai forrásközlõ normáinak megfelelõen kiadott 142 irat megjelenése ezért különösen nagy jelentõségû. Részint eddig hozzáférhetetlen, részint csonkán vagy hibásan közzétett okmányt, a csángó-magyarok ismeretéhez nélkülözhetetlen dokumentumgyûjteményt tartalmaz a két vaskos kötet. Elkészültét a címnegyedben fölsoroltakon kívül még egy jelentékeny csoport történész, levéltáros és az üggyel rokonszenvezõ érdeklõdõ segítette.

A kezdõ évszám a moldvai magyar telepek életével foglalkozó, folyamatos és részletes följegyzések kezdetét jelöli. Korábban az idevonatkozó adatok szórványosak és töredékesek. A záró évszám II. Rákóczi Ferenc papküldõ intézkedésének éve, amit a magyar állami szinten jelentkezõ gondoskodás elsõ megnyilvánulásának tekinthetünk.

Az okmányokat térképek, hasonmás iratképek, különbözõ mutatók és jegyzékek egészítik ki. A bevezetõ tanulmány amellett, hogy értékeli a közreadott anyagot, mely jórészt római katolikus missziókhoz kapcsolódik, mérsékelt, kiegyensúlyozott, a kérdéskörhöz gyakran tapadó szenvedélyeket mellõzõ hangon íródott, állást foglal kutatástörténeti kérdésekben, beszámol a földrajzi elhelyezkedésrõl, a lélekszámról, az egyházi és kulturális állapotról, a nyelv helyzetérõl.

Kósa László



Moldvai gyûjtés
Gyûjtötte és lejegyezte Veress Sándor. Szerkesztette Berlász Melinda és Szalay Olga.
Magyar Néprajzi Társaság-Múzsák Közmûvelõdési Kiadó, Budapest, 1989. 421 l. (Magyar Népköltési Gyûjtemény XVI. Új folyam)

A Magyar Népköltési Gyûjtemény, a legpatinánsabb magyar folklórszöveg-közlõ sorozat 1872-ben indult, de 14 kötet után 1924-ben hosszú idõre megszakadt a kiadása. A 14. kötet második részének kihagyva a helyet, ezzel a l6. kötettel, Veress Sándor évtizedekig kéziratban heverõ munkájával indult újra a sorozat.

Veress Sándor 1930 nyarán egy hónapot töltött gyûjtõúton hét moldvai községben. Elsõként rögzített fonográffal moldvai magyar dallamokat, s azokat nagy pontossággal lejegyezte, ellátta a szükséges jegyzetekkel. Az õ útjától számíthatjuk a moldvai magyarok modern tudományos igényû néprajzi vizsgálatának kezdetét is. Bár a szükséges hivatalos engedélyekkel, iratokkal rendelkezett, a helyi hatóságok túlkapásai miatt - terve ellenére - nem tudta tovább folytatni munkáját. Az ösztönzést zeneakadémiai tanáraitól, Bartók Bélától és Kodály Zoltántól kapta, a feldolgozás is a „Bartók-rend" figyelembe vételével készült.

Az 1940-es években Veress érdeklõdése elkanyarodott a népzenekutatástól, zeneszerzõi tevékenysége került elõtérbe, majd Svájcban telepedett le, de a kéziratot megõrizte. A kötet ezt, a ma már klasszikusnak minõsülõ, pótolhatatlanul értékes anyagot tartalmazza. Tudománytörténeti jelentõségét az is fokozza, hogy gondozói a munkát úgy rendezték sajtó alá, hogy nem dolgozták át, nem egészítették ki a jegyzeteket, hanem szöveggondozást végeztek, mutatókat és jegyzékeket készítettek hozzá. Elkészülésének korabeli színvonala, a földolgozás igényessége mást nem is kívánt. A budapesti Néprajzi Múzeumban használhatóan megõrizték az eredeti fonográfhengereket és a helyszínen készült fényképfelvételeket. Az utóbbiakból 64, eddig jórészt közöletlen kép a kötet külön érdekessége és értéke.

A sajtó alá rendezés és kiadás munkáját a Bernben élõ idõs Veress Sándor is segítette, a gyûjtemény megjelenését is megérte. Neki köszönhetõ, hogy a gyûjtõúton vezetett naplója ugyancsak napvilágot látott itt. Ez a kitûnõ stílusban írt, találó megfigyeléseket tartalmazó dokumentum izgalmas olvasmány. Tanúskodik a fiatal szakember éles szemérõl, összefüggéseket fölfedõ figyelmérõl, kiváló néprajzi érzékérõl. Kár, hogy megmagyarázatlan kihagyások csonkítják a szöveget.

A kötet sorszám szerint 134 szöveges dallamot (köztük több balladát), négy furulya-dalllamot és egy dallam nélküli betlehemes játékot ad közre.

Kósa László


Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében
A Miskolcon 1989. május 15-16-án megrendezett konferencia anyaga. Szerkesztette Cseri Miklós, Balassa M. Iván, Viga Gyula.
Szabadtéri Néprajzi Múzeum-Herman Ottó Múzeum, Szentendre-Miskolc, 1989. 362 l.

A kiadvány rövid elõszavában Balassa Iván szól röviden a magyar népi építészeti kutatások eredményességének okairól, a népi építkezés iránti érdeklõdés kibontakozásának történeti feltételeirõl, röviden érintve az eddigi legfontosabb eredményeket és (jelzésszerûen) az elvégzendõ feladatokat.

A kiadvány forrásául szolgáló konferencia internacionális és interdiszciplináris is volt egyben. Szót kaptak itt a magyar szakemberek mellett szlovákok (Ján Botík, Sona Kovacevièová), ukránok (Miroslav Sopoliga), csehek (Václav Frolec) is, s a néprajzos szakemberek mellett elsõsorban régészek (Alojz Habovstiak, Fodor István és Wolf Mária) és nyelvészek (Udvari István). Az elõadások alapvetõen a címben is jelzett térség tágabb környékét érintették földrajzilag, bár hangzottak el referátumok a szlovákiai német telepek építészetérõl éppúgy, mint a morva-szlovák-balkáni kapcsolatokról. Fõleg a lakóházzal kapcsolatos kérdéseket járták körül a kutatók (izgalmas például Hoffmann Tamás tanulmánya az emeletes parasztházakról, vagy Sona Kovacevièová elõadása a „népi és városi" építészet közötti kapcsolatokról, illetve Barabás Jenõ gondolatai az innovációs jelenségekrõl a térség népi építészetében, és Gunda Béla tanulmánya a kulturális áramlatok, a társadalom és etnikum szerepérõl a népi építészetben). A gazdasági építmények kutatási eredményeibõl is kapunk ízelítõt, elsõsorban Paládi-Kovács-Attila, Selmeczi Kovács Attila vagy Petercsák Tivadar elõadásai révén.

A szóbanforgó konferencia és a jelen kötet egy nagyszabású és hosszútávúra tervezett vállalkozása a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumnak. Tájegységrõl-tájegy-ségre haladva kívánják felmérni a magyar (és szomszédnépi) népi építészeti kutatások eredményeit, és ezáltal kijelölni az elvégzendõ feladatokat. Ez az elsõ állomás bizalmat ébreszthet az olvasóban a vállalkozás egész kimenetelét illetõen is.

Liszka József


Néprajz a magyar múzeumokban
Szerkesztette Selmeczi Kovács Attila és Szabó László. Megjelent a Néprajzi Múzeum és a Szolnok Megyei Múzeumi Igazgatóság támogatásával.
Budapest-Szolnok, 1989. 335 l.

A centenáriumára készülõ Magyar Néprajzi Társaság választmányában Dankó Imre vetette föl a kötet tervét, ami némi késéssel meg is jelent a jubileum alkalmából. Tartalmazza a két országos gyûjtõkörû, központi intézmény (budapesti Néprajzi Múzeum, szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum), valamint a trianoni Magyarország vidéki néprajzi gyûjteményeinek a történetét és leírását, a megjelenéskor érvényes megyerendszer beosztásában, öszesen 21 szerzõ 21 tanulmányát.

A hatalmas tárgyi és adattári anyag õrzésén és természetesen a kiállítási tevékenységen kívül a múzeumok tudománytörténeti jelentõségét az adja, hogy a néprajztudomány intézményesülésének kezdeteitõl mintegy fél évszázadon keresztül, az 1930-as évekig, a rendszeres egyetemi oktatás és az intézeti munka kialakulásáig kizárólagos mûhelyei voltak a hazai néprajzi kutatásoknak. Meg kell jegyezni, hogy mióta ez a differenciálódás megtörtént, a múzeumok nem mindig tudták képviselni azt a súlyt, amit valójában jelentettek a kutatómunkában. Ezen segítendõ, a jubiláns Magyar Néprajzi Társaságtól méltányos és szép gesztus volt a kötet elkészítésének ösztönzése.

A szerzõk túlnyomórészt az illetõ megye és a gyûjtemények jó ismerõi közül kerültek ki. Bár kaptak egységes, útba igazító szempontokat, feladatukat nem uniformizáltan, gyakran eltérõ módon oldották meg. Minden fejezetben olvasható történeti rész és intézménygyûjtemény-leírás, a szempontrendszer alkalmazása azonban változó. Hiszen a mai megyerendszer nem azonos a kiegyezés kori közigazgatási beosztással, amelyben a gyûjtemények zömét, legalábbis a megyeszékhelyek múzeumainak anyagát megalapozták, és a múzeumokat vagy elõzményeiket megszervezték. Nagyon gyakran egy jellegzetes kultúrájú vidék - ami korántsem fedte a megyék kiterjedését - vagy községcsoport tárgyainak gyûjtése indított el múzeumalapítást.

Az egyes fejezeteknek értékes része a katalógusszerû beszámoló, mely az összes, a megye területén található gyûjteményt (a tájházakat) gyûjteményi anyaguk számszerû föltüntetésével együtt tartalmazza. Így a kötet egy adott, s ma már - a 90-es évek elejének változásai miatt - lezártnak tekinthetõ állapot rögzítése. A jövõ kutatástörténeti vizsgálatai mint forrást nem nélkülözhetik.

Kósa László



Néprajzi tanulmányok az Ung-vidékrõl
Szerkesztette Kaprálik Zsuzsanna és D. Varga László. A Csemadok Központi Bizottságának kiadványa. Slovenské Pedagogické Nakladatel'stvo,
Bratislava, 1989. 87 l., 28 fénykép. (Néprajzi Közlések V.)

A Csemadok hosszabb ideig szünetelõ néprajzi sorozatának ötödik füzete tizenkét szlovákiai és magyarországi szerzõ tizenöt írását tartalmazza. Maga a címben jelölt tájfogalom nem hagyományos, a néprajzi kutatások újabb alkotása. Ebben a mûben a jelenlegi Szlovákia terebesi járásába egykor betagolt nagykaposi járást fedi. A vidék falvai 1918-ig nagyobbrészt Ung vármegyéhez tartoztak, és máig megõrizték magyar etnikai többségüket. Néprajzi ismertségük egészen a legutóbbi idõkig igen hiányos volt. Azok a gyûjtõutak, amelyek az 1970-es, 1980-as évek fordulóján érintették a vidéket, éppen ennek a hiánynak az eltüntetését célozták. Néhány részlettanulmány már korábban, a szlovákiai vagy magyarországi sajtóban illetõleg szakfolyóiratokban napvilágot látott.

A Néprajzi Közlések ötödik füzete mindössze két község, Csicser és Szirénfalva néprajzáról közöl anyagot. A cikkek a szó szoros értelmében anyagközlések, valójában néprajzi terepmunkák összegzései, értékelésre, elemzésre nem vállalkoznak. Tematikájuk a magyar néprajz hagyományos tárgyfelosztását követi, az anyagi kultúra, a folklór és a társadalomnéprajz egyes területeire terjed ki.

K. L.


Paládi-Kovács Attila: Életmód, foglalkozás, nemzetiség. Bányászat és erdei iparûzés a régi Gömörben
Gömör Néprajza XIV. Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, Debrecen 1988, 234 l.

A szerzõ, aki kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de évtizedek óta kutatja a hagyományos népélet egyes jelenségeit (pl. az emberi erõvel történõ teherhordást, rétgazdálkodást, pásztorkodást stb.) Gömörben, ebben a tanulmánygyûjteményében elsõsorban a régi bányászélettel, valamint az erdõvel kapcsolatos foglalkozásokkal (mész- és szénégetés, favágás), illetve az ezekhez a foglalkozásokhoz lazán kapcsolódó árucsere-kapcsolatokkal, cseregyerek-rendszerrel foglalkozik behatóbban. Saját kutatásait bõséges történeti-nyelvészeti forrásanyaggal egészíti ki (errõl a kötet végéhez csatolt összesített irodalomjegyzék tanúskodik). Az összehasonlító kutatások (amelyek Paládi-Kovács Attilától sem állanak távol!) megsegítésére viszonylag terjedelmes német és szlovák nyelvû összefoglalók zárják a válogatást.

A kötet gyakorlatilag hét tanulmányt tartalmaz, amelyek azonban sem terjedelmileg, sem célkitûzéseiket tekintve nem minõsülhetnek egyenrangúnak. Némelyik már-már a vállalt problémakör kismonográfiájának is beillik, mások viszont valamivel vázlatosabbak, s inkább a kutatók figyelmét kívánják felhívni a problémára.

Az elsõ dolgozat (Régi bányászélet Gömörben) rövid történeti visszapillantás után alapvetõen a recens adatokra támaszkodva mutatja be tárgyát. A munkafolyamatok és munkaeszközök aprólékos bemutatásán túlmenõen foglalkozik a tulajdonviszonyokkal, munkaszervezettel éppúgy, mint a bányászathoz kapcsolódó hiedelmekkel, a bányászok szállásával, táplálkozásával, öltözetével is. Leírásait számtalan rajz és fénykép teszi érthetõbbé és hitelesebbé. Megállapítja, hogy a gömöri bányászok által kialakított sajátos kultúra a magyarok, szlovákok és németek körében gyakorlatilag megegyezik (a szakszókincset pl. a magyarok és a szlovákok a németbõl vették át, miközben mára a gömöri bányászatot meghonosító német telepesek is elszlovákosodtak, illetve elmagyarosodtak).

A következõ két tanulmány (Népi mészégetés a Gömör-tornai Karsztvidéken és Gömöri szénégetõk) hasonló felépítésû az elõzõéhez. A munkafolyamatok adatgazdag leírása mellett itt is találunk adatokat a munkaszervezetre és életmódra vonatkozóan is. A favágók és más erdõjárók Dél-Gömörben címû dolgozat a fakitermelés rendje, a favágók munkaszervezete, -folyamatai és -eszközei mellett a migrációs kérdésekre is választ keres. Emellett bemutatja a cserhántók, botozók, gubacsszedõk életmódját, munkafolyamatait is.

Az eddig bemutatott tanulmányokhoz szervesen kapcsolódik a Gömöri magyar vándorárusok az Alföldön címû dolgozat, amely a nagytáji munkamegosztásból fakadó árucsere-kapcsolatok domb- és síkvidék közötti konkrét példáit prezentálja. Az árucsere-kapcsolatok és egyéb gazdasági tevékenységek fontos feltétele a nyelvtudás. A többnemzetiségû Gömörben ez fokozottabban érvényes, ezért a cseregyerek-rendszer intézményének a bemutatása szintén szervesen kapcsolódik az eddigiekhez (Cseregyerekek. Népi kapcsolatok és nyelvtanulás a régi Gömörben).

A kötetet záró tanulmány (Tájak, népcsoportok és gazdasági szakosodás Dél-Gömör-ben) a szerzõ e kötetben olvasható és másutt megjelent, gömöri témájú dolgozatai tanulságait foglalja össze. A vizsgált területet öt nagyobb, alapvetõen tarmészetföld-rajzilag meghatározott, ennek köszönhetõen szakosodott termelésre beállított térségre tagolja (1. Bányavidék; 2. Karsztvidék és Száraz-völgy; 3. Folyóvölgyi lapály; 4. „Agyagövezet", fazekasfalvak; 5. Délnyugati erdõvidék) és adja meg gazdaságnéprajzi jellemzését.

Liszka József


Kutatástörténet, föld és nép. II. Újkori történelem és népi társadalom. III. Termelés és a javak felhasználása. Rítus és folklór.
Szerkesztette Bakó ferenc. Kiadja a Heves megyei Múzeumok Igazgatósága.
Eger, 1989. 443, 503, 889, 925 l.

A palócokról szóló négykötetes tanulmánygyûjtemény a magyar néprajz eddigi legnagyobb teljesítményei között foglal helyet, összesített terjedelme 2760 nyomtatott oldal. A döntõen három észak-magyarországi megye néprajzkutatóira és más muzeológus szakemberére támaszkodó mû elsõ alapozó módszertani tanácskozását 1967 õszén tartották. A munka több mint két évtizeden át tartott, míg a legnagyobb tiszteletet érdemlõ szerzõi és szerkesztõi tevékenység nyomán csupán néhány hónap különbséggel, szinte egyszerre napvilágot látott a négy kötet. Szerzõinek száma mintegy harminc (a kiegészítõ munkatársak miatt nem pontos szám).

Az eddig legnagyobb méretû magyarországi regionális kutatás eredményeit befogadni, mérlegelni, vitatni hosszabb folyamat lehet. Részletesebb értékelésébe és méltatásába ezúttal nem is foghatunk bele, tömör tartalmi ismertetés és néhány megjegyzés, amire vállalkozhatunk.

Az elsõ kötetben olvasható a korábbi kutatástörténet összefoglalása és a jelen munka céljainak bemutatása. A következõ fejezetek többnyire a palócok eredetét firtatják, vagy olyan diszciplinák alapozó tanulmányait nyújtják, amelyeknek valamilyen közük lehet az eredethez (dialektológia, fizikai antropológia). Anélkül, hogy a kérdéskör taglalásába bocsátkoznánk, csupán megjegyezzük: az immár közel két évszázada számos szerzõt foglalkoztató eredetkérdést szerencsésebb lett volna szaktörténészekre bízni, nem pedig néprajzi módszerekkel megközelíteni, hogy azok ismételten korábbi tévesnek, vagy eredménytelennek bizonyuló csapáson haladjanak ismét. Föltûnõ, mennyire eltérõ az egyes szerzõk véleménye. Ez egyébként egyáltalán nem hibája a köteteknek, és nem csak itt fordul elõ. Ugyanígy meg kell állapítani az egyes tanulmányok színvonalának egyenetlenségét és a módszerek sokféleségét, ami szintén nem egyedi tulajdonság, hanem a sokszerzõs mûvek jól ismert velejárója. Az elsõ kötetben olvasható a szerkesztõ alapozó tanulmánya a húsz községbõl álló „palóc centrum" népességtörténetérõl, és magának a „centrumnak" különféle néprajzi jelenségek alapján történõ körülhatárolásáról. Bakó Ferenc ötlete különben már a négykötetes összefoglalás elõtt ismertté vált, de nem ez a rész az egyetlen, ami már korábban megjelent az itt közreadott tanulmányokból. Ám legtöbb esetben a szövegkörnyezet más, addig kevésbé figyelemre méltatott jelentéseket is kiemelhet az eredetileg másutt, önállóan közölt írásokból.

A második kötet újkori társadalom- és gazdaságtörténeti hangsúlya, a szaktörténészek tollából született dolgozatok még inkább aláhúzzák a korábbi részletes történeti vizsgálatok hiányát. Egyébként ezek az írások már - nyilván a szerkesztõi utasítást követve - elfogadják a „palóc centrum" fogalmát, és figyelmüket erre koncentrálják. Csakis üdvözölni lehet a paraszti társadalmat vizsgáló tanulmányok részletességét, nagy terjedelmét és sokszempontúságát. Annál inkább, mert hatásosan ellensúlyozzák a következõ két kötet hagyományos tematikai beosztását, ami a hat évtizedes, A magyarság néprajza által meggyökereztetett tradíción alapul.

A III. és a IV. kötet igen részletes és gazdag leírások sorát tartalmazza. Némelyik csupán a téma egy-egy részletének földolgozását végezte el, a többség azonban regionális kismonográfia az illetõ tárgyról. A IV. kötetben olvasható Bakó Ferenc mintaadónak szánt módszertani tanulmánya a lakodalomról, melyet azonban csak csekély részben követ vagy vesz alapul a többi szerzõ. Végül Bakó Ferenc összegzi az egész mû tanulságait. Ezzel azonban - legalábbis nekünk - némi csalódást okoz, mert inkább ragaszkodik az elõzõ tanulmányok fontosabb eredményeinek kisebb-nagyobb tömörségû megismétléséhez, mint hogy „olvasott volna a sorok között", és akár vitatható, akár elfogadásra találó, újszerû megállapításokat tett volna. Ismételten elismerve a szerkesztõ életmû-betetõzõ és összefoglaló munkáját (a tartalom jelentõs része is az õ tollából való), még annyit jegyzünk meg, hogy a tanulmányok irodalomjegyzékének a IV. kötet végére helyezése, összesítése gyakorlatiasabbá tette volna a munkát, s talán még terjedelmet is megtakarított volna.

Kósa László


Tegnap a Gyímesben jártam...
Gyímes-völgyi lírai dalok. Kallós Zoltán és Martin György gyûjtése. Szerkesztette Domokos Mária. A bevezetõ tanulmányt Kósa László írta. Európa Könyvkiadó,
Budapest, 1989. 489 l.

Ez az igényesen megtervezett, szép kiállítású kötet a korán elhunyt Martin György, budapesti tánckutató és a kolozsváron élõ, kitûnõ folklórgyûjtõ, Kallós Zoltán gyûjtéseibõl válogatott összeállítást tartalmazza. A bevezetõ tanulmányban Kósa László ismerteti a csángók eredetét, a települések kialakulását, kultúrájuk legfontosabb jellemzõit. Gyímes (ma Románia) a székelyföld peremén, az egykori Csíkszékben fekszik. Lakóinak többsége a fel-csíki székelyektõl származik, akik a 18. század elejétõl kezdve vándoroltak ki a túlnépesedés miatt. Nevük is múltjukkal magyarázható. A székelyek csángóknak nevezték azokat, akik a székely közösségbõl eltávoztak. A szó valószínûleg az eltûnt „elvándorol", „elbujdosik" ige származéka. Gyímes lakói számát tovább gyarapította a mádéfalvi veszedelem 1764-ben. Gyímesben az úgynevezett „havasi gazdálkodás" élt, amely Európa magas hegyi övezeteiben jól ismert, más nagyobb magyar népcsoportnál azonban nem találjuk meg. Ennek lényege a havasi legelõkön való állattartás és az erdõkbõl a fakitermelés. Az elzárt településeken a hagyományos kultúra szinte a legutóbbi évtizedekig fennmaradt. Archaikus tárgyi kultúrájuk mellett folklórjuk is egyedülállóan gazdag. A magyar népi mûveltség legrégiesebb darabjait megõrzõ gyímesi népköltészetbõl olvashatunk a kötetben.

A gyûjteményben az elsõ helyre a gyímesi csángó folklór méltán leghíresebbé vált mûfaja, a keserves került. Számban is ebbõl találunk a legtöbbet, 109-et. A keserves régi stílusú, parlando dal, amely szövegében bánatot, bujdosást, szerelmet, katonasorsot énekel meg. E mûfajról Kallós Zoltán írásaiból tudhatunk meg a legtöbbet, a fenti meghatározás is tõle származik. A magyar népköltészet archaikus rétegébe tartozik, oda sorolja dallama, elõadásmódja, szövege. A következõ nagy egység a táncnóták, mulatódalok, lakodalmasok, csúfolók sora. S végül, legkisebb számban, az új stílusú dalok következnek.

A szövegeket a dallammal együtt találjuk a kötetben, ami bár elemi igény, mégsem valósul meg minden népköltészeti kiadványban, ezért külön öröm. A példák után az igényesen elkészített jegyzetek és mutatók következnek. Mind ez, mind a gyûjtemény összeállítása Domokos Mária gondos, példásan szakszerû munkáját dicséri. A vidék, a táj hangulatát kitûnõen érzékeltetõ néhány szép, színes fotó teszi a könyvet még teljesebbé.

Szemerkényi Ágnes


Tóth Zoltán: Szekszárd társadalma a századfordulón
Történelmi rétegzõdés és társadalmi átrétegzõdés a polgári átalakulásban. Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1989. 211 l.

„Egy kisváros századfordulói társadalma átalakulásának mikrostrukturális vizsgálatát kísérlem meg" - írja a szerzõ. A kötetet olvasva, nyugodtan mondható, hogy a „kísérlet" sikerült. Arról a társadalmi rétegrõl van szó, amelyet a közelmúlt történetírása többnyire kispolgárként, esetleg alsó középosztályként emlegetett, de mibenlétével, alakulásának történéseivel igen keveset foglalkozott. Pedig ez a réteg a polgári társadalom kulcspozícióját jelentõ „közép"-nek a legaktívabb demográfiai forrása volt. 1848 után évtizedekig tartott, míg a jobbágy-zsellér-libertinus-kisnemes, rendileg meghatározott csoportok jórészt a birtokos paraszti létformán át a kapitalizmus kori mezõváros polgáraivá váltak. Az elmúlt századfordulón még többé-kevésbé kitapinthatók voltak a rendi eredet és vele együtt a települési szegregáció emlékei, illetõleg az etnikai, felekezeti hovatartozás színezõ-megosztó-integráló hatása. Nagyon jellemzõ az iparos és gazdálkodó életforma összefonódása, ha másként nem, jelentékenyebb szõlõbirtok mûvelésével. A szerzõ érdeklõdésének homlokterében a társadalmi mobilitás áll. Az utakat és típusokat valóban mikrovizsgálatokkal, alapos filológusi részletességû kutatással munkálja ki. Fõ forrása a levéltárak által nagy számban õrzött korabeli hagyatéki leltár. A mobilitás modelljei mellett a hagyatékok kritikai földolgozása módszertani újdonsága mind a kötetnek, mind a történetírásnak. Az általános részhez egy aprólékos kidol-gozottságú esettanulmány járul, mely Schiszler Károly kádármester háztartását rekonstruálja. Végül mellékletként 41 hagyatéki leltár regesztaszerû bemutatását találjuk. A kötetet számos informatív táblázat és statisztikai kimutatás, valamint korabeli fényképek (városképek, épületek, portrék) és szemléletes lakásalaprajzok, meg családi leszármazási ábrák illusztrálják.

Kósa László


Várady József: Tiszáninnen református templomai
Borsodi Református Egyházmegye, Debrecen, 1989. 444 l.

A nagyméretû, fényképes, albumszerû kiadvány a Tiszáninnen Református Egyházkerület (területe majdnem azonos Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves megye területével) 296 jelenleg fennálló templomát és imaházát mutatja be. Ezek között olyan országos nevezetességû mûemlékek is vannak, mint Boldva, Karcsa, Felsõregmec, Szikszó, Rudabánya, Szalonna, Vizsoly, Sajószentpéter templomai. Mint a fölsorolásokból is kiderül, a legrégebbiek az Árpád-korban épültek, a legújabbak a közelmúlt évtizedekben. A bemutatás ábécé rendben történik. Egy-egy templomot 2-12 kép dokumentál: különbözõ irányú külsõ nézetek, belül a hajó legalább a két ellentétes irányból, a templomkert érdekesebb objektumai (emlékmû, szobor, kapu), a belsõ figyelemreméltó részletei (szószék és koronája, papiszék, karzat, festett mennyezet, padok, úrasztala, esetleg emléktábla). A képek mellett rövid építéstörténet olvasható, melyet a harangok leírása zár. Mind a képek, mind a szövegek a szerzõ munkái. A kiadvány nagy értéke, hogy egy adott idõpontban, az 1980-as évek végén megörökíti egy nagymúltú táj református templomainak látványát és állapotát. A kötet törzsanyagát, a katalógusrészt függelék követi. Ebben található a harangok és orgonák teljes katasztere. Továbbá nagyszámú archivális kép a korábbi, lebontott református templomokról, az egyházkerület régebbi tisztségviselõirõl és sok egyházi eseményrõl. Az utóbbi képek túlnyomólag lelkészeket ábrázolnak, kevesebb hely jutott a híveknek, az egyházi-templomi alkalmaknak. Külön egység mutatja be a XVI-XVIII. században egy ideig református, majd rekatolizált templomokat, ami vitatható felekezetközi megnyilatkozás. Helyette esetleg a századokon át a kerülethez tartozó, Szlovákiához és Ukrajnához csatolt, ma is református templomok adatait lehetett volna közölni.

Kósa László


Veres László: Magyar népi üvegek.
Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1989. 164 l. (Borsodi kismonográfiák 28.)

A népi üveg fogalma a legutóbbi esztendõkig nem szerepelt a népmûvészeti tanulmányokban. Csak akkor kapott polgárjogot, amikor a kutatás föladta a népmûvészet szûkebb meghatározását, azaz a parasztság által készített, esztétikailag értékelhetõ alkotások helyébe, illetõleg mellé odakerült a parasztság által használt tárgyegyüttes is. Az üveg jellegzetesen ebbe a kategóriába tartozik. A nagyüzemi gyártást megelõzõ idõk manufaktúráiban, a hutákban az egész társadalom számára készítettek üveget, de bizonyos formák elsõsorban a parasztságból kikerülõ vásárlóknak voltak szánva. Ezek a tárgyak alakították is a paraszti ízlést, egyúttal azonban idomulni is igyekeztek hozzá.

A tudományos vizsgálatokat jelentõsen akadályozta az üveg törékenysége és a gyûjtõi érdeklõdés - elõbbi okokból fakadó - hiánya. Bár jelentékeny magyar ipartörténeti eredmények szolgálnak elõzményül, így mégis úttörõ munka, elsõ összegzés Veres László kötete. Igaz, hogy az üvegtárgyak útját a hutáktól a paraszti háztartásokba kerülésig követi nyomon, mégis valójában az egész hazai üveggyártásról nyújt nagyívû áttekintést. Ezt szolgálja a középkori emlékek számbavétele, és a XVII-XVIII. századi magyarországi üvegkészítõ központok szemléje. A tanulmány súlypontja a népi használatú üveg formai sajátosságaira és díszítményeire esik, melyben az egyes tárgytípusok tömör, de igen informatív leírását kapjuk. A szöveget gazdag irodalom, fekete-fehér és színes fényképillusztrációk egészítik ki, valamint német és angol nyelvû összefoglaló zárja.

Kósa László


Zöldike királyfi
Népmesék. Gyûjtötte és közzéteszi Fábián Imre. Dacia Könyvkiadó,
Cluj-Napoca, 1989. 127 l.

Szalontai népmesék elõször az ifjú Arany László neve alatt, 1862-ben kerültek a nyilvánosság elé. Másodszor jó félszázad múltán a Nagyszalontai gyûjtésben (1924) Szendrey Zsigmond tanár úr és lelkes tanítványainak köszönhetõen. A harmadik alkalom ugyancsak váratott magára, mert az utóbbi évtizedek román nemzetiségi politikája igyekezett mindazt hallatlanná tenni, ami a magyar hagyományos mûveltségre emlékeztetett.

Fábián Imre, az Arany Múzeum korábbi vezetõje 1969 novembere és 1970 márciusa között érdekes és gazdag meseanyagot rögzített magnószalagra, azonban közzétételét csak gyermekeknek szánt, színes táblákkal illusztrált kiadványként engedélyezte a cenzúra. Így válik érthetõvé gyûjtõnknek az utószóba iktatott következõ megjegyzése: „a magnetofonról lejegyzett meséket köznyelvi változatban nyújtjuk át"; viszont a folkloristák számára is tartogat egy megnyugtató mondatot: „a közölt anyag az eredeti szöveget tiszteletben tartva híven õriz minden szót, szófûzést és mondatszerkesztést".

A gyûjtõ - vallomása szerint - gyermekkorában, az ötvenes években figyelt föl a bõ szoknyás cigányasszonyok történeteire, s az akkori élmények oly erõsen munkáltak benne, hogy amikor az Arany János Emlékmúzeum igazgatójaként erre alkalma nyílott, tudatosan kereste a teljesen polgárosult város még élõ mesemondóit. Bizonyára hallott arról, hogy 1956 októberében Martin György és Pesovár Ernõ a kígyóséri cigányok között vette filmszalagra a már-már elfeledett pásztortáncokat és a hajdani fegyveres táncból szelídült botolót. Így talált rá Fábián Imre a cigánysoron Sebõk József családjára és népes rokonságára. Kezdetben valamennyien, éppenséggel húszan vettek részt a regélésben, már azért is, hogy hangjukat a furcsa szerkezetbõl visszahallják, másrészt pedig kiben-kiben fölbuzgott az önmegmutatás, a bizonyítás vágya. Végül csak a Sebõk és a Farkas házaspár történeteit ítélte átírásra alkalmasnak, számszerint tizennégyet.

Sok tanulságot ígér e történetek társadalmi vizsgálata. A ciganológus Erdõs Kamill jó három évtizeddel ezelõtt így vélekedett a romákról: „Mesélni igen szeretnek... Meséik hõse mindig a cigány, aki szellemességével és agyafurtságával gyõzedelmeskedik minden akadályon". Még a magyar népmesehõs is cigánnyá változik elbeszéléseikben. Fábián Imre gyûjtésének anyaga csak részben igazolja a fenti megállapítást. Szembetûnõ, hogy hét mesében, vagyis az anyag 50%-ban cigány szereplõ fel se tûnik, de a többiek is merõben kölönböznek a szegkovács cigány történetektõl. Megállapíthatjuk: a Sebõk család szóbeli kincse közismert vagy alig ismert magyar tündérmesék változatai, illetve meseelemek sajátos összefûzései. Eredetieiktõl annyiban térnek el, hogy bennük a cigányok életszemlélete tükrözõdik, viszont megõrzik a magyar népmesék ízét, zamatát, a mesekezdõ és -záró formulákat, a részletek realitását még a varázslatos történetekben is, továbbá a stilisztikai szépségeket, a hasonlatot és az allegóriát.

A kötet második felét alkotó, cigány szereplõs, roma témájú cselekménysorozatok egészen mások, mint a Szendrey által följegyzett A cigányok meg a légy és a Hogyan tudnak a cigányok számolni címûek. Míg ezek csúfolódó jellegûek s a cigányok butaságát, tudatlanságát teszik nevetségessé, e mostani kötetben ugyanennek a népcsoportnak a furfangos észjárását, találékonyságát, kópéságát érzékeltetõk sorakoznak elénk.

Fábián Imre mostani gyûjtése is igazolja Voigt Vilmos ama megállapításának helyességét, hogy „sokfelé ma már csak a cigányok õrizték meg a hagyományos mesekincset, és ez több helyen ki is szorította a cigányok meséit". (A magyar folklór. Bp., 1979. 226.) Ez az új szalontai mesegyûjtemény a ciganológusok és a folkloristák számára egyaránt elemzésre ösztönzõ nyersanyagot nyújt.


Szerkesztőség
nmft@c3.hu

Vissza a tartalomjegyzékhez
Hungarológiai Értesítő
Címlap